Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cselényi István Gábor: Ha az utcáról toppan be valaki
semmi sem emelheti magát önmaga fölé. Itt is igaz: semmi sem adhatja magának azt, amivel nem rendelkezik. Ha mégis jelentkezik a léttöbblet, ha minden szintjén mégis „struktúrák” jönnek elő, értelmes rend áll össze — s ez mindennapos tapasztalatunk —, akkor ezt a létezőt az abszolút lét erejéből merítik. Valahogy úgy, ahogy a növény, a fa sem „magától” növekszik — még ha a látszat ezt is sugallja —, hanem a levegőből, a földből elszívott energiák, tápsók, víz életerejének felhasználásával, s annak a belső programnak engedelmeskedve, melyet ott hordoz magában már magállapotától kezdve. Ugyanígy a világ fejlődése sem „önmozgás", belső szükségszerűség megnyilvánulása, hanem tovább utal az abszolút létre mint létalapra és lendítő erőre, s főleg mint programozóra. Hasonló lehet az ellentétek harcának megítélése is. Hogy a dolgokban vannak ellentétpárok, ez kétségtelen, gondoljunk a fizikai és kémiai mozgásformákra. Mégsem tűnik jogosnak, hogy ennek alapján felfüggeszthetnénk az ellentmondás elvét, hiszen a mozgásban csak ellentétek, nem pedig ellentmondások feszülnek egymásnak. Nem igazolható tehát — a marxizmus pedig erre utal —, hogy az anyag a nemanyagba (tudat) s a relatív lét az abszolútba „csaphatna át”, mint önmaga „tagadásába”. Ezen túlmenően pedig: az „ellentétek harcával” még csak leírtam a mozgást. Arra a kérdésre: miért mozog valami, még csak azt válaszoltam: azért mozog, mert— így és így — mozog. A tulajdonképpeni kérdés az lenne: miért van mindenben szimmetria, miért néznek szembe egymással (szinte mindenütt) ellentétes pólusok? S itt már igazat kell adnunk Sartre-nak, aki azt mondta: a materializmus és a dialektika ugyanúgy szétválnak egymástól, mint víz és olaj. Az anyag — mint tudattal nem rendelkező valóság — nem indokolja azt az elgondolást, amit éppen az ellentétek jelenléte, a dolgok szimmetriája sugall. Ahogy már két munkadarab összeillesztése is kemény munkát feltételez, s ahogy csodálattal adózunk az űrfizikusok előtt, mikor látjuk, milyen precízen összekapcsolódik az űrben két messziről érkezett tárgy, űrkomp és űrhajó; úgy növény- és állatvilág, test és lélek, férfi és nő kettőssége és egysége (s a példákat vég nélkül lehetne sorolni), azaz dialektikája abszolút Elgondolót követel, nemcsak hogy csodálatra, de imádásra kell, hogy késztessen bennünket. Ugyanerre a következtetésre vezethet el az egyetemes összefüggés tétele is. Hogy az önmagukban esetleges dolgok miért logikusak mégis, miért ágyazódnak kölcsönhatás-láncolatok összefüggésébe, s miért hordoznak értelmes programokat, erre csak egyetlen logikus felelet lehetséges: mert értelmes Alkotó áll mögöttük. Valahogy úgy, ahogy az építőkockák halmazából előálló vár, házikó arra az értelmes gyerekre mutat vissza, aki azt felépítette, úgy a dolgok tohuvabohujából összeálló értelmes világ az I abszolút Értelem és Szabadság jelenlétére utal. így a dialektika tulajdonképpeni üzenete számunkra: a teremtéshit elmélyítése. Sok hűhó ...? Istennek, mint Nagy Programozónak munkáját különösen a „lényegi ugrások” sokat vitatott pontjain fedezhetjük fel. Az első ilyen az élet kialakulása. Alfred Doyl amerikai csillagász szerint csak egyetlen őssejt DNS-molekulájának véletlenszerű „kirázódása” is éppoly képtelenség, mintha egy hurrikán söpörne át egy alkatrésztelep fölött és közben összerakna egy működőképes Boeing-repülőgépet, ti. olyan kevés idő áll rendelkezésre, s ugyanakkor ahhoz, hogy az anyag minden variációt „végigjátsszon", az univerzum korának többszörösére volna szükség. És akkor még csak egyetlen őssejt jött (volna) létre! Utána minden ponton ugyanígy végtelen sok variációs lehetőség állna elő. Az evolúció egészen egyszerűen nem képzelhető el véletlenszerű „tapogatózás” — a Monod-féle véletlen — alapján. Nem beszélve arról, hogy az élővilág fejlődése olyan ugrásokkal tarkított, ahol egész sor faj legyezőszerűen 255
