Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - KÖRKÉP - Varga Domokos: Ha nem lesztek olyanok...
Varga Domokos HA NEM LESZTEK OLYANOK Bizony, mondom nektek: ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyermek, a legnagyobb a mennyek országában. Máté 18,3—4 Milyenek legyünk? Talán gyermetegek? — Aki felnőtt létére gyerekhez illően — gyerekesen, gyermekdeden — viselkedik, az infantilis. Ez volna a jézusi ideál hívei számára? Aligha. — Akkor viszont micsoda? Miben kellene megváltoznunk és a gyermekekhez hasonlóvá lennünk, hogy az ne legyen olcsó infantilizmus? — Nyilván olyanféle paradoxonról van itt szó, mint amikor az újjászületésről beszélt Jézus Nikodémusnak, szintén az Isten országába való bejutás feltételeként. „Bizony, bizony mondom neked: aki nem születik újjá, nem láthatja meg az Isten országát”. — A mi szánkon az újjászületés már közhellyé vált: vallási fogalomtárunk elfogadott, sőt megszokott fordulatává. Nikodémus még csodálkozott: Hogy születhet valaki, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe azért, hogy újra szülessék? A gyermekkéválásból — hogy, hogy nem — sohasem lett ilyen közkeletű fogalom. Talán azért sem, mert nem volt rá szükség: az újjászületésbe ez is beleértődött. Éspedig teljes joggal, hiszen a szóban forgó két paradoxon szinte egybevág. A lényeg: felnőtt emberi lényünk olyan átalakulása, amely mintegy isteni természetet olt belénk vagy más szóval: részesévé tesz — már itt a földön — Isten országának. Csakhogy ez a metamorfózis: életünk nagy misztériuma. Bajos róla beszélni. Megérteni még nehezebb — valójában nem is lehet. Legjobban mégis egy-egy paradoxon sejtethet meg belőle valamit, épp a maga belső ellentmondásosságával vagy, ha úgy tetszik: abszurditásával. Öregen újjászületni — igaza volt Nikodémusnak —, nem lehet. Es mégis szükséges — mondja Jézus —, Isten országát más nem láthatja meg, csak a „visszagyerekültek”, az újjászületettek. Nem ismételhetjük elégszer, misztériumról van szó. Jézus hasonlatai mégis azt sugallják: valami sejtelmünk csak lehet arról, ami a maga teljességében merőben érthetetlen. Ezért beszélhetünk — habár dadogva — a felnőtt lényünkben feltámadó gyermekiélekről. ....ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok mint a gyerekek...” — mondja J ézus, s az általa odaintett gyerek már ott is áll a tanítványok körében, mint eleven példa, láthatóan, megfigyelhetően. Ott áll ma is előttünk más gyermekek képében — mégsem igen tudjuk, mit is kellene magunkévá tennünk természetéből, tulajdonságaiból. Hadd kockáztassam meg: külső követelményként semmit sem. Hiszen még azzal az egy tulajdonsággal is alig tudunk mit kezdeni, amelyet külön megemlít Jézus, vagyis a gyermeki alázatossággal. A gyermekből ugyanis egyszerűen hiányzik a mi fogalmaink szerinti alázat. Ha engednek is nekünk, nem alázatosságból teszik. Az, hogy mi felnőttek vagyunk, ők pedig „csak” gyerekek: nem önérzeti kérdés számukra. Ezt kell elfogadniuk, respektálniuk: nem megalázkodás, főleg kicsi korukban nem. De valójában később sem, amikor már lázadnak a szülői mindenhatóság ellen; ahogy egymással is folyvást vetekednek, huzakodnak, versengenek. Vesztesként sem alázzák meg azonban magukat, legfeljebb elfogadják az erősebbet erősebbnek. „Okos enged, szamár szenved” — ez nem az alázat szava, csak a józan alkalmazkodásé. Gazsulálnak, ha gazsulálniuk kell, de aztán jön az újabb kísérlet, a századik, az ezredik: kényszerű belső késztetés hajtja őket, hogy mindig újra próbára tegyék akaratukat, erejüket. Vannak persze vadabb és szelídebb természetű gyerekek, de még a legszelídebbjére is áll, hogy ez a megújuló tréning szinte elengedhetetlenül szükséges testük-lelkük egészséges fejlődéséhez. Másrészt az is igaz, hogy, amíg gyerek a gyerek — vagyis, amíg nem lépett be a serdülőkorba —, tökéletesen természetes számára a maga nem felnőtt állapota. 223
