Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Barsi Balázs: "Ilyeneké az Isten országa" (Mk 10,14)
TANULMÁNYOK Barsi Balázs „ILYENEKÉ AZ ISTEN ORSZÁGA” (Mk 10,14) Ismerjük a jelenetet: kisgyermekeket hoztak egyszer Jézushoz, hogy tegye rájuk a kezét. A tanítványok elutasították őket. Elutasító kézmozdulatukban benne van az egész ókori világ felfogása a gyermekekkel kapcsolatban. A zsidóságot körülvevő pogány világban, például a görögöknél, ismerték ugyan a szülői örömöket (a gyermek tisztesség és dicsőség volt a szülőknek), de a klasszikus korban egyre inkább úgy tekintették, mint terhet. A gyermek éretlen, jelentéktelen létező volt. A hellenista korban is folytatódott ez a negatív értékelés. A sztoikusok, de főleg a cinikusok szinte megtiltották követőiknek, hogy gyermeket hozzanak a világra vagy azzal verjék el drága idejüket, hogy gyermekeket neveljenek. Az Ószövetség Isten áldásának tekintette a gyermeket. Benne látta az élet folytatását, az isteni áldás és az ígéretek hordozóját. De a gyermek pszichológiájával, sajátos belső életével ugyanúgy, mint ahogyan a görög világ, nem törődtek. Izrael bölcsei által ajánlott nevelés sajátosan kemény volt, hiszen „az ember szíve ifjúkortól kezdve hajlik a rosszra” (Tér 8,21). Látjuk tehát, hogy az Ószövetség egyáltalán nem idealizálta a gyermeket. A bibliai szerzők számára a gyermek semmiképpen sem az ártatlanságnak a képe. Inkább az értelem hiányossága, a testi és lelki gyöngeség jellemzi. Tulajdonképpen rossz és gyenge felnőtt. Alig vehető emberszámba. A Templom lerombolása utáni zsidóságnak sem sokkal pozitívabb a véleménye. A zsidó tanítók arról vitatkoztak, hogy képes-e már a gyermek vétkezni anyja méhében, s akik igennel válaszoltak erre a kérdésre, azok szívesen idézték Ézsau esetét. A qumráni törvényhozás a gyermekeket ugyanúgy kizárja abból a menetből, amely majd Jeruzsálemből indul a szent háborúba, mint a vakokat, sántákat, bénákat, vagyis a tisztátalanokat. Ezt azért teszik, mert a szent közösség, amelyben az angyalok is részt vesznek, nem fogadhat magába testi vagy szellemi gyöngeségben szenvedő, vagyis tökéletlen embereket. Úgy látszik, hogy a gyermekek jelenléte összeegyeztethetetlen az angyalok jelenlétével, éppen jelentéktelen voltuk miatt. Ezzel a felfogással száll szembe Jézus, amikor azt mondja, hogy „Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet se e kicsinyek közül! Mondom nektek: angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát” (Mt 18,10). A Misna a gyermekeket a süketnéma és a bolond mellett említi, mint akik képtelenek tizedet adni. A serdülő korig a gyermeket többé-kevésbé állatokhoz hasonlították. A gyermek tehát tökéletlen létező. A rabbik nem törődtek velük úgy, mint a fent idézett jelenetben az Úr Jézus tette, és egyáltalán nem tekintették őket az ártatlanság képének vagy az alázatosság megtestesítőinek, mint ahogy az evangélium magyarázói gyakran megtették. De mintha Szent Pál apostol sem tudna erről a jelenetről, hogy Jézus, szakítva az egész görög és zsidó világgal, magához engedte a gyermekeket. Kiviláglik ez abból is, amikor a törvény tanítóját jellemzi: „ha vakok vezetőjének, a sötétben élők világosságának, a tudatlanok tanítójának, a kiskorúak mesterének tartod magadat...” (Róm 2,19). Szerinte a tudatlanok vakok, a kiskorúak pedig ilyenek. A korintusiakhoz pedig nem szólhatott úgy mint „lelki emberekhez, hanem csak mint testiekhez, mint akik még nem nőttek fel Krisztusban” (1 Kor 3,1). Az „akik nem nőttek fel" kifejezés a görögben az egészen kis gyermekeket jelenti, akiket még csak tejjel szabad táplálni, nem pedig szilárd étellel (1Kor 3,2). Amikor pedig Pál be akarja mutatni a keresztény életnek a dinamizmusát, vagyis azt, hogy szüntelenül kell haladni és fejlődni Krisztusban, akkor mindig a gyermek jelöli a tökéletlen állapotot, a kezdőt (lásd 1 Kor 13,11; 14,20). A Gál 4,1—5-ben pedig az ember helyzetét a megváltás előtt úgy írja le, mint a kisgyermek 195
