Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Felkészítés az apostoli munkára
FELKÉSZÍTÉS AZ APOSTOLI MUNKÁRA Az igazán hatékony apostoli munka feltétlen a sokoldalú és alapos felkészítés. Csak az biztosítja a világi hívő folytonos előrehaladását a lelkiségben és a tudásban. Ez teszi lehetővé azt is, hogy mindig képes legyen hozzáigazítani tevékenységét a különféle dolgokhoz, személyekhez és feladatokhoz. Az apostoli kiképzés kötelező irányelveit a zsinat már más helyeken leszögezte és kifejtette. Azon a felkészítésen kívül, amely minden keresztény számára közös, az apostolkodás nem kevés formája követel még külön is, egészen alapos kiképzést, a személyek és a körülmények különbözősége miatt. A világiak az egyház küldetésében a maguk sajátos módján részesednek, ezért apostoli képzésük különleges színezetet kap a laikátusnak éppen világi és sajátos lelkiségi formájától. Az apostoli felkészítés nem nélkülözhet bizonyos általános műveltséget, amely alkalmazkodik kinek-kinek tehetségéhez és életkörülményeihez. A világi hívőnek ugyanis jól kell ismernie a maga korát és be kell illeszkednie saját társadalmába és annak kultúrájába. Főleg azonban meg kell tanulnia, hogy életét a hite által a teremtésnek és a megváltásnak isteni misztériumában élje, és az Isten népét éltető Szentlélek vezérelje. Az a Lélek, aki minden embert ösztönöz a jóra, arra, hogy szeresse Istent, az Atyát és őbenne a világot meg az embereket, ót tekintsék minden termékeny apostolkodás alapjának és feltételének, hogy a világi hívő betöltse Krisztustól és az egyháztól kapott küldetését. A lelkiségi nevelés mellett kívánatos az alapos elméleti oktatás is, nevezetesen a hittudományban, az erkölcstanban és a bölcseletben az életkor a foglalkozás és a hajlam különbözősége szerint. De a legkevésbé sem szabad elhanyagolni az olyan fontos általános műveltséget, amelyhez járuljon megfelelő gyakorlati és szakmai képzettség. A jó emberi kapcsolatok ápolása érdekében bontakozhassék ki a valódi emberi érdekeket, főként a testvéri együttélésnek, együttműködésnek és párbeszédfolytatásnak a művészetét. Az apostolképzés nem állhat csupán elméleti oktatásból: a világi hívő már a kezdetén fokozatosan és okosan tanulja meg, hogy mindig a hit világánál lásson, ítéljen és cselekedjék. Így másokkal együtt a gyakorlat által is kiképezve és tökéletesítve magát, álljon be az egyház tevékeny szolgálatába. — Ez a képzettség, amelyet szünet nélkül kell tökéletesíteni az emberi személy növekvő érettsége és az egyre szövevényesebbé váló problémák miatt, egyre elmélyültebb tudást és egyre jobban alkalmazkodó cselekvést kíván. A kiképzés valamennyi követelményének kielégítésében szükséges mindenkor szem előtt tartani a személyiség egységét és épségét, hogy megmaradjon, sőt gyarapodjék annak összhangja és egyensúlya. A világi hívő így teljesen és tevékenyen illeszkedik be a világ rendjébe, annak egész valóságába; a világi dolgok intézéséből eredményesen veszi ki részét és egyúttal az egyházat — melynek élő tagja és tanúja — jelenlévővé és hatékony erővé teszi a földi dolgok világában. (Zsinati határozat a világi hívek apostolkodásáról, 28.29. p.) 192
