Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Nyiredy Maurus: Az egyház dilemmája (Részesíthetők-e az elvált, újraházasodottak a bűnbocsánat és az Eucharisztia szentségében?)
Neves teológusok hasonló szellemben reagálnak a problémára. Walter Kasper szerint föltétlenül hűségesnek kell maradnunk Jézus szavához. Ez a szó nemcsak a házasokat kötelezi, de az egyház jogrendjét és lelkipásztori gyakorlatát is. Az egyháznak nincs két lehetősége, csakis egyetlenegy: a feltétlen hűség. Nem szólhat a házasság felbonthatatlanságáról úgy, hogy a gyakorlatban kiüresíti azt. Ezért az első házastárs életében a polgárilag megkötött második házasságot nem ismerheti el az elsővel, sem egyenértékűnek, sem az Újszövetség szentségének. így ugyanis az egyház elveszítené jelszerűségét és az embereknek sem tenné meg azt a szolgálatot, amire éppen a mai helyzetben szükségük lenne. Ezt azért is hangsúlyozza Kasper, mert ma az egyház az egyetlen, társadalmilag is releváns valóság, amely erkölcsi tekintéllyel lép fel a házassági hűség, illetve a fennmaradásukban veszélyeztetett házasságokból származó gyermekek védőjeként. Kasper meglátása szerint a házasság felbonthatatlanságát védő jog „a kegyelem joga”. Nem tehetjük tehát meg, hogy olcsó módon a jogot és az irgalmasságot egymással szemben kijátsszuk. Ugyanakkor hangsúlyozza azt is, hogy a válások és a velük kapcsolatos problémák elsőrangú lelkipásztori feladatot jelentenek, aminek eddig — sajnos — nem találtuk még meg a megfelelő, minden oldalról kielégítő megoldását. Gerhard Lohfink a Hegyi beszédhez fűzött magyarázatában örömét fejezi ki, hogy az egyház konkrét gyakorlatában olyan utakat keres, amelyek egyrészt komolyan veszik Jézusnak a házassági hűség iránti követelését, másrészt mégis megfelelő helyet akarnak biztosítani az irgalmasság és a megbocsátás számára. Karl Lehmann püspök, a Német Püspöki Konferencia elnöke, korábban egyetemi tanár úgy látja, hogy a kérdést elsősorban a lelkipásztorkodás oldaláról kell megközelíteni. A „Kathpress” 1987. október 10-i száma részleteket közöl egy házassági kérdésekben tartott előadásából, amelyben szó szerint ezt mondja: „Ezekben a kérdésekben fontosabbnak tartom a lelkipásztor tapasztalt bölcsességét, mint a teológiát.” Viszont éppen a kérdés lelkipásztori oldalról való megközelítése alapján Lehmann püspök óv attól, hogy az elvált újraházasodottakkal kapcsolatban elhamarkodottan használjuk az irgalom szót. „Nem szabad elfelejteni — mondja —, hogy a házasságok megromlásában mennyi durvaság, rosszhiszeműség és kegyetlenség fordul elő. Ezeket nem lehet csak úgy elfedni anélkül, hogy a vétkesek bunbánatot tartanának, megtérnének és készek lennének jóvátenni mulasztásaikat, vétkeiket." Megeml ítjük még a Nemzetközi Teológiai Bizottságnak a kérdésben történt állásfoglalását. A Bizottság VI. Pál pápától 1975-ben kapta azt a feladatot, hogy foglalkozzon az egyház házasságról szóló tanításának egyes különösen fontos és részben vitatott kérdéseivel. A témákat öt munkacsoportban feldolgozó bizottság két év után, 1977-ben foglalt állást. Az elvált újraházasodottak helyzetével öt tézisben foglalkozik. Legfontosabb megállapításai a következők: — Az egyháznak az evangélium radikalizmusához való hűsége nem valamilyen tételes rendelkezésből, nem is legalizmusból ered, hanem Krisztus tanításából. E tanításhoz igazodó magatartás prófétai jele a Krisztus és az egyház között fennálló, szeretetben fogant hűségnek. — Az elvált újraházasodottak helyzete nem egyeztethető össze az övéit „mindvégig” (Jn 13,1) szerető Jézus szeretetparancsával és húsvéti titkával, ennek következtében nem teszi lehetővé, hogy az ilyen keresztények az Eucharisztiában a Krisztussal való egység jelét vegyék. Az Eucharisztiához való járulás csakis azzal a bűnbánattal lehetséges, amely egyben magábafoglalja a bűn kerülésének elhatározását (1 Kor 11,27-29). — Az elvált újraházasodottaknak az egyházzal való közössége nem teljes. Ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy ki lennének zárva a lelkipásztori gondoskodásból. A keresztény élet számos lehetősége nyitva áll előttük. A bizottság ezek között említi a közösségi és egyéni imádságot, a bűnbánatot és az apostoli tevékenységeket. Hangsúlyozzák, hogy éppen úgy segíteni kell őket, mint a többi keresztényt, akik — Krisztus kegyelmével — igyekeznek megszabadulni bűneik kötelékéből. 12
