Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 2. szám - KÖRKÉP - Koncz Lajos: Szentség a világban és az emberben
Thérésede Lisieux, mythes et realité (Liziői Teréz, mítoszai és valósága). Ekkor vált a „rózsahullató”, „kis” Szent Terézkéből, az édes elragadtatások szentjéből „mítoszta- lanított” Teréz nővér, de ezáltal korunk legkorszerűbb szentje; az Isten-hitéért küszködő, az Isten-nélküliségben gyötrődő XX. század embertípusának megjelenítője és vigasztaló, bátorító példája, az „istenkeresők védőszentje”. Szóval az első tartózkodási ok a több évszázadon át uralkodó hamis szentség-kép volt, mellyel szemben a természetes, józan emberi érzék és tapasztalat tiltakozott. Meghallgattuk (vagy elmondtuk) a köteles dicsőítést a szentekről, hozzáfűztük (nem nagy meggyőződéssel), hogy ők a keresztény hívők követendő példaképei, s aztán csöndes tudathasadással folytattuk megszokott vallási életünket. És nem is tudtunk róla, hogy teljesen korrekt és rendbenlévő a keresztényi életünk a szentség követelménye szempontjából is. Hogy nem kell letaglózottnak éreznünk magunkat egy kanonizált szent életpéldája előtt, nemcsak azért, mert az életszentséghez nem tartoznak hozzá a rendkívüliségek, de még az sem, ami a szenttéavatások kritériumaként szerepel a csodák mellett, ti. egyes erények „hősi fokban” való gyakorlása. A hivatalosan minősített szenteknek ui. kifejezetten „bemutató” szerepük van az egyház életében, adott esetben egy-egy hivatás, életforma, korszükséglet, erény megragadása és feltűnő megélése formájában. De a mindennapok keresztény helytállása az Isten- és emberszeretetben — a keresztény szentség lényegét illetően — éppúgy eleget tesz a krisztusi követelménynek. Mielőtt azonban e mélyebb léttani és erkölcsi lényegre térnénk, még egy fontosnak érzett alapvetést kell elvégeznünk. Majd azután következhetnek a szorosan vett teológiai elemzések, a szentség istentani, kegyelemtani és morális dimenzióival. SZEKULARIZÁLT VILÁG — SZENTSÉGI TEOFÁNIÁK. A mai világot,, a XX. századot először a történelemben — szekularizált, vagy a mi itteni témánkra hangolva: deszakralizált világnak kell felismernünk. „Az Isten távol van, nincs jelen a városokban, a vidéken, a törvényekben, szokásokban, a művészetben, erkölcsben. Sőt, sokszor úgy tűnik, nincs jelen igazán vallási életünkben sem, mert azok, akik legbizalmasabb barátai lennének, mással vannak tele, nincs hely az Ő számára” — panaszolta fel L. Bloy már a század elején. Nietzsche a múlt század végén még csodálkozhatott, mikor Zarathustra prófétai palástjában leérkezett a hegyi magányból, és a város főterén — egy kötéltáncos mutatványain gyanútlanul szórakozó népet talált, amely nem tudta a félelmetes újságot, hogy ,.meghalt az Isten". De Nietzsche és százada még érezte ebben a döbbenetes drámát: „Hol van az Isten? Megmondom nektek: megöltük őt, ti meg én. Mindnyájan gyilkosai vagyunk, a legszentebb és leghatalmasabb, ami a világnak volt, elvérzett a kezünk között, ki mossa le rólunk a vérét?” A modern ember és társadalom tehát — úgy látszik — már egészen „deszakralizált világban” él, amelyben „az Isten nyomtalanul, egyetlen kérdés visszahagyása nélkül eltűnt” — Comte múlt századi jóslata szerint. Es most ezzel a gőggel és az előbbi drámai megállapításokkal szemben megszólal századunk két vallástudósa. „Igazában nincs teljesen profán létezés”, a látszólag deszakralizált világban is az abszolút Szent, a Valóság teljessége számtalan módon és formában ad hírt magáról, a Numinózum ott van a világban. Sőt, ez a titokzatos Valóság a világ lényege, a lét koncentrációja. „Nélküle nincs is világ kozmosz értelmében, csupán egy széttört univerzum töredékei volnának.” S az ember lényegéhez is hozzátartozik a létteli Valóság megélése, a vele való valaminő találkozás, „a vallásos ember kívánsága, hogy szentségben éljen, azt jelenti, hogy az objektív világban kíván élni.”1 Ezek tömören Mircea Eliade, világi vallástörténész, és részben Rudolf Otto protestáns teológus megállapításai. Az utóbbi 1917-ben kiadott művében, „Das Heilige” címmel, a vallási élmény lényegét a Szent megtapasztalásában, a Egészen Másban jelölte meg. Az ágostoni ambivalens élményből („félelmetes és bűvölő titok”) Otto inkább a félelmetesre helyezte a hangsúlyt, Eliade pedig a bűvölőre. De mindketten az ember lényegi valójához tartozónak vallják a vallásos magatartást és tudatot. Érdekes 109
