Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: A mi Istenünk
eddig Istenként tisztelt, lassan szétfoszlik szeme elől. Keserű könnyek közt borul a földre és sírva panaszolja: Jaj nekem, elvették az én Istenemet, most már nem tudom, kihez forduljak, kihez imádkozzam? Ki mutatja meg hát számomra az igaz Istent? Minden kor, így napjaink hívője is kerülhet ilyen kritikus helyzetbe, ilyen válaszúira. Hogyan vigasztaljuk, hogyan nyugtassuk meg? — Bár tudjuk, hogy a „mindig nagyobb”, az „egészen más” Isten nem emberi elképzelés függvénye, mégis, a jószándékú, lelke mélyén istenhívő, a nem éppen tudós, de Isten akaratát kereső, aszerint élő embereket nem szabad fölöslegesen „kioktatni", megzavarni, — bármiképp is „képzelik el” Istent. És azt sem feledhetjük, hogy az az Isten, aki valóban felülmúl minden emberi elképzelést, maga is testet öltött, hogy meglátogathassa az embert. A tudóst és töprengőt csakúgy, mint az egyszerűt és tanulatlant. Mint názáreti jézus érkezett közénk, hogy köztünk élő Isten maradjon. S amidőn Fülöp apostol így szólt hozzá: Mutasd meg nekünk az Atyát, akkor az, aki a „láthatatlan Isten képmása" (Kol 1,15), ilyen választ adott: „Aki engem lát, látja az Atyát is" (Jn 14,9). Paul Claudel költői vénája a lényegre tapint, amidőn ezeket a szavakat adja a közénk jött Isten, Jézus szájába: „Nem azért jöttem, hogy mindent megmagyarázzak, hogy szétoszlassak minden kételyt, hanem, hogy beteljesítsek. Hogy jelenlétemmel pótoljam a magyarázat utáni vágyat" (Les invités á l'attention, in: Pages de Prose, Paris 1944. 319). A közénk jött Istenbe, Krisztusba vetett hitünk nem passzív, ölhetett kezű életformának ihletője, hanem mérhetetlen aktivitásnak erőforrása. Korunk emberének — a hittől távolállónak is — ,,nem"-e, melyet a tapasztalt, átélt bajok, szenvedés és nyomorúság láttán Isten felé válaszként kimond, újra és újra Krisztus epifániája után kiált. Ezt a Krisztust viszont — szeretetét, áldozatos, másokért vállalt életét — ma elsősorban nekünk, hívő keresztényeknek kell megjelenítenünk a világ előtt. Abban a gyöt- relmes vajúdásban, melyben a holnap születik a mában, minden istenhívő küldetése, hogy jobb, igazabb emberként éljen a világban. Feladata, hogy megjelenítse a szerető, a másokért élő, a mindenkiért mindenét odaadó emberré lett Istent. Hogy tanúságtevője legyen annak a „felfoghatatlan" és „rejtőző" Istennek, aki egészen emberközelbe került, aki egy lett közülünk. A mi Istenünk azonban még emberként is „mindig nagyobb" marad: mert a végtelen Szeretetet az ember — vesse bár latba minden erejét, hívő akarását, szellemifizikai képességeit — csak távolról tudja megközelíteni. De közelebb kerülhet hozzá, ha vérrel borított, szenvedő, keresztre vont testére tekint, mert a „fájdalmak férfia" ugyanaz a titokzatos valóság, mint a megközelíthetetlen ragyogásban élő „mindig nagyobb" és „egészen más" Isten. Istenről nem lehet faragott képet alkotni, őt nem lehet kőbe-szoborba vésve megmintázni, nem lehet lefesteni. És mégis, úgy tűnik, hogy az ő fenséges titka és emberszerető jósága, mérhetetlen távolsága és mellettünk álló közelsége markáns vonásokban áll előttünk a közénk jött Szeretetnek, jézus Krisztusnak arcán. Benne Isten és Ember áll elénk, maga az Isten látható, valóságos emberként. Istennek talán legnagyobb titka rejlik e tényben, melyhez a szentimentális jámborság szintjéről „isteni magaslatra" kell fölemelkednünk. Az Ószövetség látnokának felszólítását az Újszövetség embere is meg kell, hogy hallja: ,,Keressétek az Urat, míg megtalálható, hívjátok segítségül, míg közel van. Hagyja el az útját az istentelen, gondolatait a gonosz férfiú, — és térjen vissza az Úrhoz és Istenünkhöz . . . Mert az én (gondolataim nem a ti gondolataitok, és a ti irtaitok nem az én utaim — mondja az Ur. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, az én gondolataim a ti gondolataitoknál. És amint a hó és a zápor lehull az égből, és többé oda vissza nem tér, hanem megitatja a földet, megöntözi és megtermékenyíti és magot ad a magvetőnek és kenyeret az evőnek, — úgy lesz az én igém is, mely elhagyja számat. Nem tér— vissza az hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi mindazt, amit akarok és végre- Ti j hajtja azt, amire küldöm" (Iz 55,6—11).
