Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 1. szám

A hithirdetés csak akkor éri el teljességét, ha az emberek megértik, befogadják, magukévá teszik és szívükkel ragaszkodnak hozzá. (Evangelii nuntiandi 23.)

A keresztény hit nem hasonlítható semmiféle gondosan őrzött, értékes, hét lakat alatt zárt múzeumi tárgynoz. Nem konzerválható és nem lehet élettelen ,, stafétabotként" az utánunk következő generációnak tovább adni. Ez a megállapítás a hittartalomra is vonatkozik (fides quae creditur), mely a csírából bontakozó, ágakra bomló, virágot es termést hozó fához hasonlítható. De méginkább érvényes ez a hit befogadására és befogadójára. Mindannak, aki a keresztény hithez hű kíván maradni, hűségét az új és új történeti-társadalmi helyzetekben, a változó életkörülmények között megélt tanúságtételével kell igazolnia. Aki úgy vélné, hogy katekizmus-kérdések és válaszok mechanikus ismétlésével eleget tenne a hit befogadásának, megélésének és továbbadásának, — súlyosan tévedne. — De még konkrétabbaknak kell lennünk. Nemcsak nyelvi megfogalmazásról, nemcsak tanításról és tanulásról van szó, amikor a hit befogadásáról és továbbadásáról beszélünk, hanem a valóban „megélt" hitről is. Azaz a hivő tudásóól és élő hitből fakadó magatartásról, a vasár- és ünnepnapi istentiszteleteknél és egyéb kultikus cselekményeknél csak úgy, mint a hétköznapok sodrában, vagy akár érzelmi életünk hullámzása között.

Mindehhez járul még egy sajátos ekléziológiai szempont is. Ami Krisztus egyházát valóban eggyé forrasztja, az elsősorban nem annak hierarchikus struktúrája, és nem is a hívők ezerszínű, közös célkitűzések és elképzelések nyomán megvalósított elkötelezettsége (bár mindkettőre nélkülözhetetlenül szükség van), hanem a Szentlélek éltető, az élő hitben megtartó ereje; ez a kegyelmi erő az evangélium hirdetőinek és az evangéliumi tanítás, meg Krisztus példája szerint élő hívőknek szavában és tetteiben tárul a világ elé. Ahhoz semmi kétség nem férhet, hogy ,,a hit hallásból ered" (Róm. 10,17). De a meghallott szó csakis akkor válik életet ébresztővé, és fenntartóvá, ha mindazok, akikhez eljut, a hirdetőknek ,,hitéletét", megélt hitét is megtapasztalják. S bár mai modern világunkban a hírközlő eszközök bőven ára- dóan és olykor újszerűén is terjesztik a ,,szót", élő hitet azonban változatlanul csakis a hit szerint élők, a tanúságtevők képesek éleszteni és ébrentartani. Az egyház felelős vezetői tehát nem elégedhetnek meg azzal, hogy a hittartalmat a hittanórákon és a szülői ház közreműködésével ,,tanításként" közvetítsék. Hiszen — mondhatnánk — ha ez megtörtént, nincs tovább gond. Nyugodtan meg kell várni, hogy a gyermekek, a kiskorúak felnőtté váljanak, akik majd így ,,tanult", azaz hittartalmat többé-kevésbé ismerő emberekké lesznek. Igen, kétségtelenül azok, de teljességgel negativ értelemben ,, gyermeki", esetleg kisded nívón maradt hitismeretekkel. Az ilyen hit azonban életképtelen. Nem képes tartósan fennmaradni és hatni, mivel a kívülről és belülről támadó kérdőjelek, sőt tévedések viharának nem tud majd ellenállni. Szent Pál intő szava jut eszünkbe: ,,Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem mint a gyermek, úgy gondolkodtam mint a gyermek, úgy ítéltem mint a gyermek, — de amikor férfivá nőttem, magam mögött hagytam a gyermek szokásait . . (1 Kor 13,11). Felnőtt emberek gyermeki szinten megmaradt hitbeni ismeretei a további tanulás az újra átgondolt, magasabb szinten ,,megtanult" hittartalom és a hit szerinti élet folyamatos fejlődése és kölcsönhatása nélkül előbb-utóbb elsat- nyulnak, nem egyszer a babona szintjére süllyednek.

Ne értsük félre a mondottakat. Igenis, szeressük és tiszteljük a kisgyermekben a szív ártatlanságát és egyszerűségét, a nyíltságot és őszinteséget. De gyermek, már- már infantilis nem maradhat senki sem felnőtt korára —, különösen nem, ha hívő

1