Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Hit és embertársi étosz
Az Ószövetség tanúságát megerősíti az Újszövetség egésze is. Hogy a két kőtáblán rögzítettek tényleg egyetlen egészet alkotnak, maga Jézus is aláhúzza: a második hasonló ehhez” (ti. az emberek iránti szeretettörvénye ugyanolyan erejű, mint az Isten iránti). Az ozeási útmutatás is többször visszatér nála: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot” (Mt 9,13 és 12,7). Jól ismerjük ezt a figyelmeztetését is: „Ha ajándékot akarsz az oltáron felajánlani..., előbb békülj ki embertársaddal” (Mt 5,23—24), csak gyakorlatban ritkán teszünk eleget ennek. Mérhetetlen jelentősége van annak is, hogy — a rabbikkal ellentétben — „frontálisan” odafordul a tudatlanokhoz, egyszerű emberekhez, a gazdaságilag szegényekhez, a betegekhez, a valamiben szükséget szenvedőkhöz, nyilvános bűnösnek tartott férfiakhoz es nőkhöz. Mindez szolidaritásának, mindenki iránti nyitottságának kézzelfogható megnyilvánulása. Érthető tehát, ha azt ígéri: az utolsó ítéleten épp az lesz számunkra a döntő mozzanat, segítettünk-e a szükség-helyzetben lévőkön (Mt 25). — Az utolsó vacsorán egészen odáig elmegy irgalmában, hogy kinyilvánítja: kész — Iz 53-nak megfelelően — „sokakért”, mindenkiért áldozni életét. Ezért nem véletlen, hogy Jánosnál a szeretet-parancsnak ilyen megfogalmazását találjuk: „Szeressétek egymást, amint én is szerettelek titeket” (Jn 13,34,15,12,17). S így már az is érthetővé válik, hogy a tudatos teológiai szerkesztést tükröző János-evangélium — amely pedig előzőleg hosszú fejezetet szentel az Eucharisztia titkának —, miért nem ír részletesen az utolsó vacsoráról és miért szerepelteti ehelyett a lábmosás történetét, mint a szolgálat konkrét megvalósulását. A jézusi megváltó műnek szerves része Isten Fiának proegzisztenciája, mely magának az Atyának értünk-létezését hozza közel. Az apostoli idők egyháza mindennek tudatában élt. Szent Pál ritkán említi összefüggéseiből kiszakítva az Isten-szeretetet. Nála az embertársi szeretet—mondja Deissler — olyan „egzisztenciái”, amely nem helyettesíti ugyan az Isten-szeretetet, de n 'gerősíti és kifelé tanúsítja. Jellemző, hogy Pál nemcsak az „ige szolgájának” tartja magát, de a „szegények szolgája” is akar lenni (Róm 15,26; Gál 2,10). A köztudatban úgy él, hogy megigazulás-tanával hit és szeretet (tettek) közül előbbit hangsúlyozza. Viszont ez a hit (mint ahogy láttuk, az egész Szent írásban!) „szeretetben teljesedik ki” (Gál 5,6), ezért mondhatja: „aki a másikat szereti, a többi törvényt is megtartja” (Róm 13,8). S amikor itt felsorolja a tízparancs előírásait, kimutatja, hogy minden ebben az egyben tetőzik: „Szeresd embertársadat, mint saját magadat”. Az Efezusi levélben pedig az értünk-létező Krisztust állítja elénk például: „Legyetek egymás iránt jóindula- túak, könyörületesek és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban. Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek” (4,32—5,1). A János-levelek azután szinte egyhangú módon a testvérszeretetről szólnak. Már-már kihívásnak hat 1Jn 3,11-ben: „Aki nem az igazsághoz szabja tetteit, az nem Istentől való, ugyanígy az sem, aki nem szereti testvérét”. Es az sem véletlen, hogy az első két nemzedék a szeretet szavával jelöli, agapé-nak nevezi az eucharisztikus megemlékezést (vö. Jud 12 kk., 2Pt 2,13). Az apostoli egyház ráérez arra, hogy Jézus életművének leglényege a fölülről, Istentől lehajtó, az embertől Isten felé emelkedő és az embert emberrel összekötő Szeretet! A HIT SZOCIÁLIS DIMENZIÓJA AZ ÓSEGYHÁZBAN. A kinyilatkoztatás indításai egyértelműen tovább élnek az ősegyházban. Az első nagy egyetemes zsinatok úgy öntik formulákba a hit alapjait, hogy mindig szem előtt tartják ezt a szociális dimenziót is. Kövessük most ezt is nyomon, Siegfried Wiedenhofer: Die soziale Dimension des christlichen Glaubens c. írása alapján, mely szintén a jelzett konferencián hangzott el (vö. KB 112. kk.). A szentatyáknál az egyistenhit és a Szentháromsághit mindig következtetéseket von maga után az emberképre vonatkozólag is (ma így mondanánk: a teológia antropológiát határoz meg). Isten egysége, egyetlensége megszabja a teremtett világ és így az emberi nem egységét is. A közös Atyába vetett hit félreérthetetlenül testvéri magatartást követel „vízszintes síkon” is. Azt is figyelembe kell vennünk: Isten 227
