Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Hit és embertársi étosz
Befejezésül a pasztorálpszichológiai alapigémet mondanám, amit — azt hiszem —, mindenkinek nagyon komolyan kellene venni. Szent Jakab leveléből való (1,19): ,, Legyetek gyorsak a hallgatásra, késedelmesek a szólásra és késedelmesek a haragra.” — Tehát meg kell tanulnunk hallgatni! Odahallgatni, empátikusan, sok szeretettel. Egy óráig, közfoesrolás nélkül, ítélkezés nélkül, megértve azt is, amivel nem értünk egyet. Ez a kiindulási pontunk. Ne vágjunk bele, ne ítélkezzünk rögtön. A másiknak szüksége van időre. És legyünk késedelmesek a haragra is. Lehet, hogy két óra múlva már kezdünk türelmetlenek lenni, óránkra nézünk. És akkor máris érvénytelen lett az egész beszélgetés. — Ezért, ha valaki csönget, mindig újra elmondogatom magamban az én alapigémet: „Legyél, öreg Gyökössy, most késedelmes a szólásra, nagyon gyors a hallásra és késedelmes a haragra, az indulatra, a méregre, az agresszióra. Csak ekkor lesz szolgálatom eredményes.” A beszélgetést feljegyezte: Széli Margit _______________________KÖRKÉP_______________________ C selényi István Gábor HIT ÉS EMBERTÁRSI ÉTOSZ Amikor Henri de Lubac 1938-ban könyvet írt a „dogma szociális szempontjai”-ról (Catholicisme. Les aspects sociaux du dogme), műve újdonságnak, forradalminak számított. Ma már, a II. Vatikánum, s főleg az Egyház a mai világban-kezdetű pasztorális konstitúció után az egész egyházat átjárja annak tudata, hogy a hit és az emberi életre vonatkozó étosz kölcsönhatásban állnak, az egyháznak szociális küldetése is van. A teológusok ennek megfelelően próbálják kidolgozni a teljes hitletétemény társadalmi mondanivalóját. Néhány éve épp ezzel a témakörrel foglalkozott az az Augsburg—Leitershofenben tartott konferencia, amely először a katekézis szociális dimenzióját kereste, de végül az egész teológiára vonatkozó, átfogó eredményig jutott el. E tanácskozás főbb megállapításait szeretném felidézni, a Katechetische Blätter (a következőkben: KB) 1981/2. száma alapján. AZ ÉTOSZ A BIBLIAI HIT LÉNYEGI ELEME. Mindenekelőtt a hit biblikus tartalmát kell tisztán látnunk. Mint Alfons Deissler a jelzett konferencián kifejtette (Die Zuwendung zum Bruder als Konstitutivum biblischen Glaubens, KB 106. kk.), valamennyien tudjuk, hogy a hit az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatásban a vallásos egzisztencia középpontját alkotja. Ám, míg ez a szó az európai nyelvekben (pisztisz, fides, Glaube stb.) „vélekedést”, valamely igazság elfogadását, a hit tárgyát, tartalmát jelenti, — tehát azt, „amit hiszünk” (fides quae) —, addig a biblikus hit: a hit-aktus, amellyel hiszünk (fides qua) és a „neked hiszek” magatartása, amellyel egyik személy odafordul a másikhoz. Az „ámen” szóból is ismert he’emin ige annyi, mint állást foglalni (valaki mellett), kötődni, hűnek lenni valakihez. Ezt a személyes kötődést alkalmazza az Ószövetség az Istennel megélt kapcsolatra is. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy — másik oldalról — a Jáhve név nem annyira Isten „metafizikai lényegét" akarja kifejezni, hanem azt, hogy Isten elkötelezte magát mellettünk, a történelmi ember mellett, tehát Isten „értünk-létezését” foglalja szavakba, — vilácjos lesz számunkra, hogy a hit az ember oldaláról felelet Isten hűségére, „Ámen”-jére, amellyel igent mondott az emberre, ugyanakkor részesedés értünk-létezéséből. Amikor igent mondok Isten akaratára, magam számára is alapkövetelménnyé teszem a másokért-létezést, az embertársakhoz való odafordulást. A Szentírás nem ismeri a dogmatika és a morálteológia különválasztását, nem szakítja el egymástól az Isten-hitet és az embertársi étoszt, — a kettőt kölcsönhatásban látja. Tökéletesen tükrözi ezt az összefüggést a Tízparancsolat is, vagyis az a (bibliaibb szóval) „tíz ige” (vö. MTörv. 4,13 és 10,4), amely a Jáhve és Izrael közti szövetség „magna charta”-ja, olyannyira, hogy a Szentírás többször is (az iménti helyeken és MTörv 5,23-ban) egyszerűen ezt nevezi berith-nek, szövetségnek. Ami itt igazán 225
