Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: A felebaráti szeretet biblikus teológiája
érzelmi töltésével és vágyódásával mindig én-központú és csak a saját boldogságát keresi, az agapé magasabb rendű, szellemi—lelki érzület, amely szolgálni akar a másiknak, ha kell, áldozatok, sőt önfeláldozás árán is.2 Az embertárs iránti szeretetet egyébként pontosan szabályozták az Istennel való szövetség törvényei, legfőképpen a Tízparancsolat, de további, részletező előírások is vannak. Pl. Leviták (19,13—18): „Ne használd ki és ne zsákmányold ki embertársadat; a munkás bére ne maradjon nálad másnap reggelig ... Ne légy igazságtalan az ítélkezésben ... Ne rágalmazd a tieidet... Ne táplálj gyűlöletet szívedben testvéred iránt. . . Szeresd embertársadat, úgy mint magadat. Én vagyok az Úr!” (Vö. még Péld 3,27, Sir 7,32 stb.). Ennek következtében a felebaráti szeretet elleni súlyosabb vétkek a szövetség megtörésének számítanak, és Isten haragját hívják ki. „Jaj azoknak, akik gonosz törvényeket hoznak s megfosztják jogaitól népem szegényeit!... (Iz 10,1—2, vö. Kiv 22,22 stb.). Az „idegennel” szemben nem ennyire szoros a szeretet kötelessége, de a későbbi fejlődésben már az ilyenre is vonatkozik, ha huzamosabban él Isten népe között: „Az idegent ne használd ki és ne nyomd el, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptomban" (Kiv 22,20). De még ezen is túl terjedhet az embertársi szeretet, főképp békeidőben okos, jóakaraté magatartásként az idegenek iránt, különösen a vendégbarátság formájában (Tér 18,1—8), hiszen minden ember az Isten teremtménye, s ugyanazon ősszülőktől származunk.3 A késői zsidóságban a felebarát fogalma leszűkült a hithű zsidókra és prozelitákra, a Qumrámban pedig még tovább korlátozódott, s csupán a közösség tagjaira vonatkozott. Ennél nyitottabb, természetes-etikai magatartást tanúsított a hellenista zsidóság, amely már minden embert felebarátjának tartott. Ebben a felfogásban a felebarát, akit szeretni kell, a legtágabb értelemben vett „másik” ember, legyen az testvér (Isten népében), vagy sem. S azzal, hogy két embert összehozott a sorsa, egyik a másiknak felebarátja lett függetlenül rokonsági, vérségi kapcsolatoktól és attól, hogy mitgondol az egyik a másikről.4 A felebaráti szeretet mértékére nézve már idéztük a Leviták könyvéből a normát: „mint tenmagadat”. Ugyanennek konkrétabb megfogalmazása az úgynevezett „aranyszabály”, amelyet már az Ószövetség ismert (a 18. század óta hívják így, főképp az Üdvözítő által pozitívvá átfogalmazott alakjában). E szabály Tóbiás atyjának tanácsai közt olvasható: „Amit magadnak nem szeretnél, azt másnak se tedd!” (Tób 4,15). A késői zsidóságnál is jól ismert ez a norma, de pogány szerzőknél ugyancsak megtalálható a legkülönbözőbb kultúrkörökben.5 KRISZTUS A SZERETET ÚJ NORMÁJA. A széles körű értelmezési lehetőség, a sokféle variáns és az írástudók vitái mind benne vannak és hangot kapnak a törvénytudó kérdésében Jézushoz: „Ki az én felebarátom?” Az írástudó minden bizonnyal még azonosította a felebarátot a testvérrel, vagyis a választott nép tagjával. S ezért radikálisan új és szóról szóra kinyilatkoztatás Jézus válasza az irgalmas szamaritánus példázatának elmondásával. Ez a konkrétabb, életszerű bemutatása a keresztényi követelménynek; az elvi kijelentést a Máté 22,34—40-ban találjuk „a legfőbb parancsról a Törvényben”, mikor Jézus így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.” Jézus az Ószövetségben külön helyen található két parancsot összekapcsolva (MTörv 6,4 és Lev 19,18) a legnagyobb, egymástól elválaszthatatlan kettős törvénynek jelenti ki az Isten- és emberszeretetet. (gy lesz érthetővé Szent Pál értékelése erről a parancsról, hogy ti. „beteljesíti az egész Törvényt” (Gál 5,14); ezért minősíti Jakab apostol (2,8) „királyi törvénynek”.6 Ugyancsak tovább tökéletesítése az ószövetségi normának, ahogyan Jézus egyetemessé teszi a szeretet parancsát mindenki iránt (Mt 5,43—48): „Hallottátok a parancsot: Szeresd embertársadat és gyűlöld ellenségedet! (Ez utóbbi a törvénymagyarázók hozzátétele volt.) Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért. így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszakra, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Említettük már, hogy a szamaritánusról szóló példabeszéd konkrét, gyakorlati 211
