Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: A szeretet fölfedező útján
adok, hogy valamiképpen magam adom oda. így a „szeretet” szó ki van szolgáltatva a fogalmi félreértésnek vagy a tudatos félremagyarázásnak, olyannyira, hogy a szó gyanútlan használója nem veszi észre, mennyire a szakadék szélén jár. Ezért már a középkorban határozottan megkülönböztették — Aquinói Szent Tamás a koronatanú! — a megkívánó szeretetet (amor concupiscentiae) a jóakaró szeretettől (amor benevolentiae). Ez a fogalompár évszázadokon át úgy viselkedett, mint a búvópatak, ha az emberi tudatot és a mindennapok szóhasználatát tekintjük. Míg a teológia nyelvében és a lelkiélet irodalmában szívósan tartotta magát, az általános emberi gondolkodást és beszédmódot igazában sohasem volt képes áthatni. Valahogy mindig a tudatmező perifériáján maradt. Pedig a legbensőségesebb emberi kapcsolatban, a szerelemben és a házasságban ugyancsak kínálkozott rá mód, hogy a kettőt jól megkülönböztessék az érintettek. Arnold Toynbee-nek kellett jönnie, hogy az ő hatalmas történelmi ismereteinek és történetfilozófiai látókörének latbavetésével újra felfedezze az említett fogalompárt. Toynbee hivatkozik a nagy világnyelvek szóhasználatának pontatlanságára, amikor leleplezi beszédmódunkat. Mert azt mondjuk: „Szeretem a whiskyt" és azt is mondjuk: „Szeretem embertársaimat". A szónak azonban a két mondatban — bár van valami közös bennük — különböző az értelme, olyannyira, hogy másként is kellene nevezni a kettőt. Toynbee ezzel nem mond újat. Az azonban nagyon jelentős újítás, ahogyan ő látja a két fogalom szembesítését, azt lehet mondani: világtávlatban. A megkívánó szeretetben ugyanis — mutat rá — kizsákmányoljuk a világot és embertársainkat, csak az önmagunkat odaadó, ajándékozó szeretetben találhatjuk meg életünk értelmét, tegyük hozzá: az evangéliumi szeretet igazi jelentését. Ezzel viszont kibontakoztatjuk a világot, az emberi kapcsolatokat, s így adunk igazi értelmet életünknek, ahogyan Jézus Krisztus mellett nagy vallásalapítók — például Buddha — is ezt tartották fontosnak. Ebben a szembesítésben, a történelmi távlatú látókörben értjük meg igazán, hogy a birtoklásvágy tövéről fakadó önző szeretet a háborúk, a békétlenségek, a veszekedések, marakodások pusztító, romboló energiája a világban, míg az ajándékozó szeretet a családi és más emberi közösségek boldogságát mozdítja elő, s teremti meg — evangéliumi nyelven szólva — a köztünk és bennünk kezdődő Isten országát. így alakul ki a szeretet két alapmagatartása; egyfelől az önző harácsolás, a minden szépet és jót csak megkívánni és birtokolni vágyó ember típusa, másrészt a birtoklásvágyon túlemelkedő személyé, aki adni szeretne a világnak és embertársainak az ajándékozó szeretetben, s akár a legnagyobb áldozatra is képes, ha a helyzet úgy kívánja. János apostol Jézusra utalva mondja erre vonatkozólag: „A szeretetet arról ismertük fel, hogy életét adta értünk" (1Jn 3,16). Valójában persze dinamikus lények vagyunk mint emberek és mint keresztények is. Nincsenek vegytiszta típusai a két szeretetnek. Inkább arról kell beszélni, hogy mindkettő csírájában megvan bennünk, s hogy személyi fejlődésünk, életünk meg- szentelődése mérhető azon, melyik szeretet határozza meg alapvető szándékunk valóra váltását s vele alapmagatartásunkat. Akiben igazán hatékony az ajándékozó szeretet, az teszi lehetővé a kegyelemben való élet megtapasztalását is. FÖLFEDEZNI A SZERETET KREATIVITÁSÁT. A „kreativitás” szónak hatalmas visszhangja van korunkban. A művészet és irodalom határain túllépve ma már a gazdasági életet és a pedagógiát is hatáskörébe vonta. A teológia sem maradhat ki a sorból. Nem véletlen, hogy korunk szentlelkes teológiája, a pneumatológia újrafelfedezi az „alkotó Lelket”, a keresztény élet kreativitásának Szentlelkét, mindannak ihletőjét, ami új, friss és leleményes. A szeretet kreativitása a régen felismert elvben tükröződik leginkább; abban, hogy lényege szerint adni, közölni, alkotni akar („Amor diffusivum sui"). S ez egyértelműen az önmagát ajándékozó szeretet természetét világítja meg. Ez minden szeretet kezdete és vége, alfája és ómegája. A birtokló, kizsákmányoló önszeretet ennek csak élősdije. A valóság legmélyebb teológiai értelmezése szerint ennek az önmagát közlő szeretetnek köszöni létét a teremtett világ. Kozmikus kiáradását Dante jellemzi legemlékezetesebben, amikor az Isteni Színjátékot így fejezi be: „A Szeretet, mely 208
