Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: A keresztény testvériség újrafölfedezése
A kegyelem és a szeretet újszövetségi világára építő új szemlélet így fogalmaz: milyen választ vár tőlem Isten szeretete? milyen jót kell tennem? — A fordulat még liturgiánkban is érezhetővé lett, amikor a Confiteor bűnvallomásába a „vétettem gondolattal, szóval, cselekedettel” mellé betoldották a „mulasztással” szót. Ez az új szemlélet azonban még mindig nem vált általánossá. Kétségtelen, hogy a tízparancs áttekinthetőbb és könnyebben memorizálható felsorolás, s határozott, teljesíthető követelményeket támaszt. De hogyan konkretizáljuk a szeretet parancsát? Lehet-e egyáltalán hat-nyolcéves gyerekek által is könnyen megjegyezhető formában összefoglalni a keresztény élet, a Krisztus-követés útját? Nem kellene-e nyitottabbá, fejleszthetőbbé tennünk a gyermekeknek tanított lelkitükröket, a lelkűkre kötve, hogy legfontosabb lelkiismereti kötelességeik közé tartozik majd az, hogy életkoruk növekedésével módosítsák lelkitükrüket? Nem csupán nagyobb teljesítményeket kell maguk elé szabniuk (mint például a böjt parancsában), hanem egyre tudatosabban, Önzetlenebből és áldozatosabban magukévá kell tenniük a szeretet parancsát, életük konkrét helyzeteinek megfelelően. — Mindehhez azonban nem érhetjük be a parancsok felsorolásával vagy bármilyen igényes etikai követelményrendszer felvázolásával. Meg kell rajzolnunk a Krisztussal egyesülés távlatait, a bennünk működő kegyelem életét, egészen a teljes önátadásig a szeretetben — még akkor is, ha tudjuk: ez csupán a végcél, amelyet a földön sohasem érhetünk el, amelyre mégis mindig törekednünk kell. Ehhez kevés a „bűntelenség”. Sohasem jelenthetjük ki elégedetten, hogy már „megadtuk császárnak—Istennek” ami jár, a maradékkal tehát nyugodtan gazdálkodhatunk a magunk független kis háztartásában. 2. Isten- és emberszeretet egysége A keresztény ember Isten szavára válaszol hitével, életével. Hitünk legfontosabb tartalma, hogy „Isten a szeretet”. Szent János és Pál vallomása mintha új fényben ragyogna föl kortársaink szemében. „Megismertük Isten szeretetét és hittünk benne” (1Jn 4,16). „Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem, és feláldozta magát értem” (Gál 2,20). „Egyedül a szeretet hiteles, nem szabad másnak hinnünk, csak a szeretetnek. Hisszük, hogy létezik szeretet, abszolút szeretet, s ez a végső valóság.”7 Isten szeretete Jézus Krisztusban vált láthatóvá. Az ő szeretete kétirányú: fölfelé, az Atya felé nyúlik fel („vertikálisan”); föltétien engedelmességben iránta, belőle, általa, neki él. Itt aföldön pedig („horizontálisan”) az embereket föltétien, elfogadó, résztvevő szeretettel öleli magához. Saját énjét egészen beleadja ebbe a szeretetbe — értük él, értük hal meg, így teljesítve be odaadását másoknak, a „sokaknak”: mindenkinek. E kettős szeretet azonban egy áramkört alkot. A kettő nincs ellentétben egymással, sőt nem is választható szét: egyetlen organikus egységet alkotnak. Az Atya és a Fiú egymás iránti szeretete a Szentlélekben a szeretet zseniális ötletével „kitalálta”, hogyan lehet másokkal is megosztani ezt a szeretetet: másokkal, tehát nem-isteni lényekkel. Erre a célra teremti meg, tartja létben őket, s a maga mindenható, hűséges és minden odaadásra kész szeretetével felszítja bennük is a természetükben ott szunnyadó szeretetet — Isten és az embertestvérek iránt. A keresztény embernek Jézus érzületét kell kialakítania magában: úgy kell szeretnie, ahogyan Jézus; tehát ezzel a kettős, Istenre és emberre egyszerre irányuló szeretettel. De „Krisztus szeretete minden értelmet meghalad”: a keresztény életben csak akkor juthatunk előbbre, ha — örök tanítványként — egyre jobban elsajátítjuk Krisztus lelkületét, egyre többet ellesünk istenemberi szeretetének titkából, és azt magunkévá is tesszük. A parancsok puszta teljesítésén túl ez egyre érettebbé váló lelkiéletet, imaéletünk, a kegyelmi (szentségi) élet folytonos növekedését kívánja. Az istenemberi szeretetet emlékezve-várakozva tanuljuk. Visszapillantunk Jézus földi életére, keresztáldozatára, s a feltámadt Krisztus életére az egyházban. S előretekintünk az eszkatonra, a szeretet végső beteljesedésére. E két állapot között járjuk vándorútunkat. Ezekből merítünk ösztönzést és reményt, hogy mostani töredékes, önzéssel keveredő, vonakodó szeretetünk valóban eljuthasson a tökéletes egységhez Istenben és a szentek közösségében. — Hitünk csak emberszeretetünk által fogad203
