Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám
Ezt a parancsot kaptuk Tőle: Aki Istent szereti, szeresse felebarátját is (1Jn 4,21) Egy fiatal egyetemista karácsonyi jókívánságként ezt irta Franz Kamphaus limburgi püspöknek: ,,Ön püspökké lett —, az Isten emberré lett. Igyekezzék, hogy az Isten nyomában járjon: legyen Ön is valóban emberré!" — Sokáig eltöprengtem e sorok jelentőségén — írja később a püspök. Az Isten emberré lett. Igen, az Isten lett emberré és nem az ember Istenné. Az Isten egy lett közülünk, valóságos ember, hogy mi is valóban emberek maradhassunk, vagy — ha erre lenne szükség —, végre valóban emberekké váljunk. Karácsony előtt egy német városka házfalaira ismeretlen ,.tettesek" kis falragaszokat helyeztek el ezzel a szöveggel: Tegyétek végre azt, amit az Isten: legyetek emberré! De hát van ennek értelme? Nem vagyunk talán emberek? Ha szétnézünk világunkban, tekintsünk bár Északra vagy Délre, Keletre vagy Nyugatra, előbb-utóbb a szomorú megállapításra jutunk: az emberek egyre inkább ember-telenné válnak. S velük, a többivel lassan mi magunk is engedünk a kísértésnek. Nem az emberségesség, hanem az embertelenség útján kezdünk járni. Elszintelenedünk, lassan kihal belőlünk sok minden (vagy minden?), ami igazán emberi. Nem, vagy már csak alig, csak fenntartásokkal és válogatással szeretjük közelebbi s távolabb álló embertestvéreinket. Pedig, aki azt állítja, hogy hisz Istenben, mi több, hogy szereti őt, de nem szereti, sőt gyűlöli felebarátját, az hazug. Aki nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szerethetné? (vö. 1Jn 4,20—21) Mintha világunkban egyre gyarapodnék ez a kóros hazugság, mert a ,,hivő", de szívtelen, szeretni képtelen, sőt gyűlölködő emberek száma is egyre gyarapszik. Azután: mintha elfelednénk, hogy az ,,idök teljességében" az Isten lett emberré s nem az ember istenné. Mégis, mintha feje tetejére állna minden. Mintha egyre magabiztosabban az ember akarna ma,,istenné" válni. Mintha az ősbűn virágbabo- rulásának korszakában élnénk: olyanok lesztek mint az istenek (vö. Tér 3,5). Az ember maga akarja kézbe venni saját sorsát, a világ sorsát. A történelem és világ kormányrúdját egészen és teljesen maga akarja megragadni. Vajon van-e megnyugtató, biztató jel rá, hogy képes is egymaga a világ sorsával, irányításával megbirkózni? Háta mögött hagyva Istent, sőt detronizálva őt, — maga akar fellépni a világ Urának trónusára. Vajon olyan erős-e már, hogy akár ,,száz világot is teremthet"? — vagy csak arra képes, hogy szétrombolja az egyetlent, melyben — embertársaival, testvéreivel együtt — élnie kell? Az ősbűn tragédiája egyre inkább kibontakozóban van: a mindenhatóvá válni kívánó ember mindentudónak kezdi tartani önmagát. Oly tudásra kíván szert tenni, mellyel manipulálhatja önmagát, környezetet, az egész világot. A fejlődés és haladás megszállottjává lesz, — s közben emberségében mond csődöt. Társtalanná, embertelenné lesz, mert emberéleteken gázol át. Milliók panaszát és sírását már nem képes meghallani, megfeledkezik az éhezőkről, nem törődik a szomorkodókkal, sőt másoknak fájdalmat, szomorúságot okoz. Lassan azután, a maga tervezte-szervezte fejlődés és haladás után, szertenéz — és nem leli honát sem hazájában, sem a világban. Nem találja helyét, mert kiégett, elfogyott szívéből-lelkéből a szeretet olaja. Valamikor ,,lámpást adott kezébe az Úr", de ma már csak füstölgő, kialvó mécsest szorongat. Elfelejti, hogy ,,ha szeretet nincs már benne, mit sem ér" (1Kor 13,2). — ,,Nincsen már messze az a nap — írja le mintegy 50 esztendővel ezelőtt Teilhard de Chardin —, amikor majd az emberiség az öngyilkosság vagy az imádás, az Isten felé fordulás között választhat". Alig ötven év után szomorúan és megdöbbenten állapíthatjuk meg: igen, a nap már nincs messze, sőt: már közel van, már itt van. Van-e menekvés? Igen van! — Kövessük az Isten példáját, legyünk végre valóban emberré. Az a béke, amelyről az első karácsonyi égi hírnökök szólnak, megváltozhatatlan feltételként szabja meg: Dicsőség Istennek! A kettő összekapcsolása: Dicsőség Istennek és béke, öröm, szeretet az embereknek — a keresztény hivő ember békeszolgálatának egyetlen lehetséges útja. 193
