Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Balogh József: A karizmák a II. Vatikáni zsinat tanításában és korunk egyházának életében
közösségben otthonra találjanak a megtérők: és fölfedezik, hogy Isten Igéje akkor fejti ki igazán megújító erejét, ha a hallgató egy közösség keretében fogadja azt be. Elkezdik tehát élni az evangéliumot és ebből létrejön egy mozgalom, vagyis nem a mozgalom az elsődleges, hanem az evangélium megélése. A fentebb említett plébániai találkozón a Szentatya is aláhúzta Isten Igéjének éltető szerepét. Hogyan születik egy közösség? — kérdezte. így válaszolt: Az egyházi közösség eredete és alapja Isten Igéje, amelyet hirdetnek és meghallgatnak, amelyet átelmélkednek a mindennapok ezernyi szituációjával kapcsolatban, illetve, amelynek örök igazságait alkalmazzák az élet konkrét körülményeire. Az Isten Igéjéhez igazodó, néhány ember által elkezdett újfajta élet növekedésnek indul, követőkre talál. így jön létre a közösség. 3. A testvéri szeretet. — A harmadik alapvető vonás (természetesen kapcsolatban az előzőekkel, a közösségi jelleggel és az Isten Igéjének fontosságával) a testvéri szeretet radikális komolyan vétele. Karl Rahner írja már idézett művében: nem úgy kell gondolnunk, hogy amit a felebarátnak tettünk, az olyan, „mintha” Jézusnak tettük volna, hanem azt valóban magának Jézusnak tettük. Hiszen a felebarátban valóban Vele találkozunk.10 Ez az alapvető felismerése korunk különböző mozgalmainak, kezdve Teréz anyától a fokolare mozgalomig. Ugyanez az alapvető felismerés jellemzi korunk egyházi nyilatkozatait is. A zsinati dokumentumok mellett most csak egy újabbra utalunk: II. János Pál pápa „Redemptor Hominis” enciklikájára, melyben hangsúlyozza, hogy „az egyház útja az ember" (14. p.). Dosztojevszkij sztarece mondja a Karamazov testvérekben: „Igyekezzék cselekvőén és fáradhatatlanul szeretni felebarátait. Minél jobban előrehalad a szeretetben, annál inkább meggyőződik Isten létezéséről.” A mai lelkiségek is megtapasztalják, hogy a szeretetben való növekedés — Istenben való növekedés. Látják, hogy a fokozatok, amelyeken a szeretetben való növekedés során áthaladunk, párhuzamban vannak az Istennel való egyesülés fokozataival — 4. Világban élés — dialógus a világgal. — Az eddig vázolt szemlélet létre hoz egy alapvetően újszerű világban állást. Ezek az új, többnyire laikus közösségek a világban élő és nem a világtól elvonult közösségek. A Zsinat meghirdette, hogy az egyház a világban él (Egyház a mai világban). E karizmatikus megmozdulások valóban a világban élik meg lelkiségüket. Az egyházban mindig is voltak közösségek, melyek a világban éltek, például a karitatív rendek. A kereszténységben mégis széles körben egyfajta individuális, ill. világtól elvonuló lelkiség alakult ki, melynek tipikus mondatát a „Krisztus követése” így fogalmazza: „Ahányszor csak emberek között voltam, emberségemben megrövidültem ... Aki tehát azon van, hogy belső, lelki értékekre szert tegyen, kell, hogy Jézussal együtt elvonuljon a sokaságtól.”11 — A mai lelkiségeknek viszont az az alapállása, amit a „Redemptor Hominis” is mond, hogy Istennel az ember által, az emberben találkozhatunk. Ezek a lelkiségek tehát a világban, az embertársban fedezik fel az Istenhez vezető utat, a kontempláció útját. Isten az, aki kinyilatkoztatja magát az elvonult imában, de ő az, aki kinyilatkoztatja magát a felebaráti szeretetben is. Ez a látásmód összefügg egy újfajta megváltásszemlélettel is, melynek kiindulási alapja a Lumen Gentium egyháztana. Ez a szemlélet nem szűkíti le a megváltottságot a megkereszteltekre, vagy csak a katolikusokra, hanem a szentpáli univerzális megváltás-szemlélet tükröződik benne. A Redemptor Hominis is azt hangsúlyozza: „Minden ember meg van váltva” (13. p.): vagy hasonlóan ír a Salvifici Doloris enciklika: „Jézus minden emberért szenvedett” (31. p.). — Ezért minden emberben találkozhatunk Istennel, Krisztussal. Ezek a lelkiségek alapvetően nyitottak a világ felé, ezért a dialógus hordozói mind a keresztények, ill. istenhívők, mind a nem hívők irányában. A legtöbb mai lelkiségi irányzat alapvetően ökumenikus jellegű, így Taizé, a karizmatikusok, a fokolare. Ezen túl korunk egyes megújulási mozgalmai új kapcsolatokat alakítanak ki a nem keresztény vallásokkal is. Az apologetikus kereszténység nem sokra ment például a keleti vallásokkal való párbeszéd terén. Azoknak elmélkedő, szemlélődő, csendes, békés nyugalma számára inkább csak botrány volt a harcos, vitatkozó és hitét kevésbé élő kereszténység. Ami őket megérinti, az éppen a csendes, de hiteles, Istennel 179
