Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: A hittanító korszerű műveltsége
Csak hiszékenység fogadhatja el őket . . . Egyszer sem bizonyították be az Istenség beavatkozását semmiféle eseménybe. Aki a természetfelettit elfogadja, kívül helyezkedik a tudományon”, mely szerint a természeti törvények változhatatlanok. S íme a fordulat a heisenbergi világformula megfogalmazásával, mely szerint az atommagon belül nincs érvényben az okság törvénye; s azóta e radikális ,,kontingencia-elvre” építik egyes mai teológusok a csoda lehetőségének bizonyítását. Eszerint a csoda a természettörvényekhez viszonyítva nem „áttörés” vagy felfüggesztés, ahogy eddig a természettudományokat irritálva fogalmaztunk, hanem azokon belül maradva a gondviselés a bizonytalansági tényezőt használja fel adott esetekben a csodák beiktatására. Az eddigiekre esetleg azt mondhatja egy gyakorló hitoktató: ezek a tudományos dolgok a hittudósok gondja-baja. A hitoktatás, igehirdetés egyszerűbb szinten történik. Nos, akkor tudatosítsuk magunkban, hogy a XIX. század óta, s főképp századunkban, és nálunk fokozottabban az egész szellemi élet, a mindennapi gondolkodás is át vannak járva bizonyos természettudományos szemlélettel, ami a vallás világának ellenébe dolgozik. A mai átlagember a tudományos-technikai forradalom eredményein át pl. olyan sok modern „csodával” kerül közvetlen kapcsolatba (űrhajózás, holdutazás, televízió, hangrögzítés, videózás, műbolygók, a magfizika fantasztikus eredményei, de akár csak egy számítógép, vagy kvarcóra stb.), hogy a Biblia világa a maga csodáival naiv meséknek tűnnek a valósághoz, az ember alkotta csodákhoz képest. Mintha Marx múlt századi jóslata beteljesülne: „Az ipar csodái feleslegessé teszik az isteni csodákat.” És tudatosítsa magában a hitoktató, főképp, akik iskolásokkal foglalkoznak, hogy azok általános és középiskolás tankönyveikben már ezt a levegőt szívják, ezt a világnézetet és gondolkodásmódot kapják. A fizikában a materialista világnézet axiómáit (amely kizárja a teremtést), a biológiában az evolúciót (ami kizár minden továbbit), a történelemben pedig tudományosnak ható válaszokat már az V. osztályos tankönyvben fejezetek sokaságán át ezekre a kérdésekre: Hogyan keletkezett a vallás? varázslatok, halottkultusz, túlvilági élet hite, a Biblia „mese és valóság” világa, a pogány mítoszok, a keresztény legendák magyarázatai stb. Az irodalmi tankönyvek pedig — gimnáziumi szinten egész részletesen és értékelve — ismertetik a Szentírást, ó- és újszövetségi történeteivel, de természetesen csak mint az emberiség „gyermekkorának", ősi és ókori történetének, gondolkodásának kultúr- emlékeit. A természettudományos és ateista világnézet tehát elemeiben, esetleg teljes szemléleti redukáltságával ott van többé-kevésbé az elénk kerülő fiatalok, de felnőttek mentalitásában is. A katekézisben — nem apologetikus hadakozással, sokkal finomabb és szűrtebb módon — erre figyelemmel kell lenni. A HUMAN MŰVELTSÉG SEGÍTSÉGE. Mondanivalónk legjelentősebb területe a következő, amit a hittanító humán műveltsége címmel hirdethetnénk meg követelményként. Milyen legyen ez a műveltség, mit foglaljon magában? Hogyan értékesíthető a papi munkában? Hogyan érvényesül közvetlenül, és hogyan hat titokzatos sugárzásként a mélyről az a humán műveltség, amely már sokkal kevesebb problémát, és sokkal több segítséget jelent a vallásnak és hitnek, mint a természettudományok birodalma. Ennek gyökere bizonyára abban található, hogy a humán-, vagy szellem- tudományok közvetlenül magát az embert ragadják meg és fejezik ki, gondolati, érzelmi világát, ön kifejeződését szavakban és a képző-, meg zeneművészetben. És az ember önértelmezésében nagyon is érdekelt a vallás, főképpen az a vallás, melyben az Isten is emberré lett, s amely vallás ezért joggal mondhatja Prohászkával: Nihil humánum a me alienum puto. VI. Pál is ezt mondotta a zsinatot záró beszédében: „A zsinat figyelmét egészen lebilincselte az emberi igények felfedezése.” Ezek az igények, legmélyebb, Istent invokáló dimenziójukkal együtt legjobban a művészi alkotásokban ragadhatók meg; az irodalom szavakba foglalt vallomásaiban, a zene irracionális, érzelmi szuggesztivitásában, de a képzőművészetek jelzés- és szimbólumvilágában is. 10
