Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - KÖRKÉP - Koch, Günter - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Hogyan körvonalazható a mai istentan
oldani. De a világot mint egészet, hogy honnan jön és hová tart, a világ értelmét — sokan kibogozhatatlannak, megdöbbentőnek, sőt fenyegetőnek érzik; fenyegetőnek, de úgy, hogy közben őt magát is fenyegeti a mindent elnyelő Semmi. Az ember, ha őszinte, olyannak látja önmagát, mint aki mindenütt létének és világának a titka előtt áll. A keresztény örömhír mondja meg neki, hogy ez a titok nem az értelmetlen Semmi, hogy ez hordoz bennünket, ha Jézus Krisztus nevében egész egzisztenciánkkal rábízzuk magunkat: Isten az „abszolút Titok” (Karl Rahner), Urunk Jézus Krisztus Atyja, mindnyájunk Atyja. — Ez a középponti keresztény örömhír tartalmazza egyúttal az említett állandó perspektívák közül a másodikat is. 2. Isten a történelem Istene. Isten a történelem Istene, az üdvösség történetéé. A zsidó-keresztény meggyőződés szerint nem az isteninek vagy numinózusnak megtapasztalandó természetben van benne Isten döntő kinyilatkoztatása. A keresztény szemlélet szerint ez a történelmi Krisztus-eseményben van, ennek viszont Izrael történetében van egy sajátos előtörténete, az egyházban pedig működésének sajátos, de semmiképen sem kizárólagos története. Isten mindenekelőtt a történelemben működik és abban nyilatkoztatja ki magát, felülmúlhatatlanul és végérvényesen (eszkatologikusan) a Krisztus-eseményben, Jézus Krisztus életében, halálában és föltámadásában; ezért lesz fölismerhető Isten működése és kinyilatkoztatása a természetben és a Kozmoszban. Az Isten megismerésének ez a „struktúrája” a Bibliában egyértelmű, a Hagyományban versenyben van a görög filozófia „nem történelmi" Isten-felfogásával, s ez utóbbi időnként rárakódik és elhomályosítja. Korunkban új jelentőséget nyer a régi nézet: mint igazolás és korrektívum megfelel a modern ember történelmi gondolkodásának. Mennyiben? Ha Isten komolyan veszi a történelmet mint működésének és önmaga kinyilatkoztatásának kiemelt színterét, akkor megfelel — persze sajátos módján — a mai ember alapvető vágyainak. Ez a történelem lesz Isten üdvözítő működésének és önmaga kinyilatkoztatásának a színterévé, s nem egy majdani „jobb túlvilág”; az ő történelmében, s ez csak a szabadság története lehet, tudhatja az ember, hogy ő hordozza és vezeti, ebben a történelemben nyílik számára jövő. — Ezzel egyúttal azonban Isten működésének és önmaga kinyilatkoztatásának, így megtapasztalása döntő színterének is bizonyul az emberek egymáshoz való viszonya: az emberi kapcsolatokban, a szeretetben, a közösségben tud és akar megmutatkozni az Isten, itt lehet őt megtapasztalni, s ő akarja is, hogy itt tapasztaljuk meg. Isten „a béke Istene” (1Kor 14,32), Isten országa „igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17). — így merül föl közvetlenül a szemünk előtt a harmadik állandó perspektíva. 3. Isten az üdvösség Istene. Isten az emberek üdvösségének az Istene. Ez — amint láttuk — nem annyit jelent, hogy Isten az emberi szükségletek mindig rendelkezésre álló kielégítője. (Előfordulhat, hogy az embernek olyan vágyai és szükségletei vannak, amelyek kielégítése egyáltalán nem szolgálna az üdvösségére.) Azonban az egész bibliai történelem azt mutatja, hogy értelme erre az egyre irányul: Isten működése és önmaga kinyilatkoztatása az emberek üdvét szolgálja. Ezért az üdvösségért megy el Jézus Krisztus a végsőkig. Úgyszólván saját személyében megy az emberekért a halálba: „értünk, emberekért" és „a mi üdvösségünkért" adja oda magát, ahogy azt a Credo bibliai szellemben megfogalmazza. Isten nem irigy- li az ember boldogságát. Isten akarja a boldogságát. Mindenesetre nem a mindenkori egyes ember önző boldogságát akarja (ez különben sem igazi boldogság), hanem a többi ember boldogságában, a boldog közösségben akarja az egyes ember boldogságát. Ha Isten valóban meghiúsít valamely boldogságot, akkor csakis a nagyon kicsi, önző boldogságot a valódi boldogság kedvéért, amit az odaadásban és a szeretetben találunk meg. — Ha igaz az, hogy a mai ember segítséget keres, segítségre szorul éppen a boldog közösségben élt élethez, akkor meg kell nyitnunk előtte az alapvető krisztusi örömhírt az üdvösségünket akaró Istenről: „Aki saját Fiát sem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" (Róm 8,32). — Annak belátása, hogy Is107