Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - KÖRKÉP - Tarnay Brúnó: "NEM!" - Jegyzetek a teizmus és kereszténység problémájához
rejtvényt adjon fel a teológusoknak. A kereszténynek fel kell ismernie benne hivatásának és életformájának mintáját. A kereszténység az első századokban úgy lép fel, mint a tiszta Egy-lsten-hit megalkuvást nem ismerő tanúja, szoros értelemben vett „martyr". Ugyanakkor rögtön szembetalálja magát egy olyan monoteizmussal, amely archaikus eredetétől kezdve a hellénizmus kibontakozásáig és azon túl a császár, az Imperium, majd a Nyugat állameszméjének viszontagságos sorsában, nyilvánvaló társadalmi és politikai jegyeket visel és ilyen célokat szolgál. Röviden fogalmazva: amint egy az Isten az égben, úgy egy úrnak kell lennie a földön. Yves Congar, széles és módszeresen feldolgozott patrisztikai tájékozottsága alapján vázolta ezt az utat. Részben az ő nyomait követjük a következőkben.15 Az archaikus (ősi) társadalmaktól kezdve a nagykultúrák monoteizmusáig az Egy-lsten az egységes abszolút földi hatalom transzcendens szentesítője. Ismeretes Bábel, Asszúr, Egyiptom hatása az Ószövetségre: a trónraemelés, az intronizáció formulája a Zsoltárokban (2., 110.) ugyanaz, mint a nagyhatalmaknál: „Fiam vagy te!". Ez a bibliai monoteizmus sajátosan szellemi, messiási jelentésű, a végső idők látomása kíséri. Hiszen ez a története során mindig nagyhatalmak között őrlődő nemzet nem tarthatott igényt politikai súlyra, mint a világhódító Nagy Sándor és utódai, majd Róma. Sándor maga nem hisz ugyan saját istenségében, de önérzetesen veszi át a szerepet, amelyet előtte Cyrusnak vagy az egyiptomi fáraónak, Ammon fiának tulajdonítottak. Memphisben, Susában istenné nyilvánítják, görög földön megilleti a proskynésis, a teljes leborulás és szokássá válik az uralkodó apotheózisa. Xenophón, Isokratész, Arisztotelész a hatalom egységét látják szimbolizálva az isteni Őselvtől eredő monarchikus államformában. Róma követi a Kelet szokását: Augustus Caesar csak „a Városon" kívül hagyja magát isteníteni, dinasztikus költői csak az ideális, emberfölötti, üdvözítő héroszként dicsőítik. Utódai azonban egyre inkább saját személyük istenitésében látják az aranykor, a „Pax Romana", az egész földre jólétet, üdvösséget árasztó Imperium örökkévalóságának biztosítékát. A római világvég-várás ennek az új ideológiának ad helyet: Octavianus Augustus, az isteni hérosz, a megjövendölt katasztrófák elkerülésével hozta meg Saturnus korát, az „örök Róma", Roma Aeterna, az antik világban a mi nyugati civilizációnk szekularizált messianismusának előfutára.16 Erőszakos, a légiók fegyvereivel fenntartott „béke"! Már az apostoli idők kereszténysége leleplezi ennek a politikai monarchiának hazugságát: „Beszélnek istenekről, az égen és a földön(!), mivel sok istenük és sok uruk van, nekünk mégis egy az Istenünk, az Atya, akitől minden származik (1Kor 8,5—6). A háromságos- egy-lsten hite szembeszáll a politikai monotheizmus ideológiájával.17 Csak a judaizmus vagy az antik pogányság talaján maradhatott meg ez a politikai teológia, a keresztény hit minden reményt a természetfeletti, lelki szférába helyez; Krisztus békéje nem a „római béke", annak nem az abszolút egyeduralom a záloga. Jellemző, hogy az ariánus írók kitartanak a Konstantin után megkeresztelt Róma és vele egy „keresztény Imperium" monarchiájának illúziója mellett, míg a Szt. Ata- názt követők felismerik a földi uralom egységének átkos következményeit. A fél-áriánus Caesarea-i Eusebius magasztalja a birodalom egységét, amely lehetővé tette az evangélium elterjedését, az Apostoli Konstitúciók ariánus változata szerint Krisztus úgy töri meg a sok-isten-hitet, hogy helyreálltja Isten egyeduralmát — és vele együtt Róma újraalapítását. Csak egy személy (hypostasis) lehet az őselv (arkhé), amint csak egy ország, a Birodalom, a földön. Isten és az ő Krisztusa közötti viszony a császár és a császár szobrához hasonló. — A monoteizmus és földi monarchia analógiája végigkísérhető az egyháztörténet során — állítják Congar, Peterson, H. Mühlen.18 — Ezzel ellentében a Nicaenumot teljes mértékben elfogadó Nazianzi Gergely így írt: „Istenről az ősidők óta különféleképpen vélekedtek. Van anarchia, polyarchia, monarchia ... Mi a Monarchiát tiszteljük, de nem egy személyre korlátozva, hanem a természet egyenlőségében fennálló Monarchiát, és a belőle Származók akaratának egyezését, eredetük azonosságát és az Egységbe való visszatérését." Ennek az egységnek nincs evilági hasonmása, — hangoztatja!19 104
