Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 1. szám

bár ,,rómaisága" és az egyházhoz való hűsége mindenki előtt ismert volt. A természetes és le­gális pluralizmus az egységnek nemcsak, hogy nincsen kárára, hanem kifejezetten nyomatékoz- za, sőt erősíti azt. — XXIII. János pápa új utat mutatott, hogy azon járva az egyház eljuthasson teljes egységére. Szeme előtt a ,,sokszínű világegyház" lebegett. Jól látta, hogy a krisztushívők közösségének egységéhez csakis ez a nyitottság, az őszinte párbeszéd vezethet. Egység a sok­féleségben, sokszínűségben. Még a hittani kérdésekben, a hitelvek világában is érvényesíthető — bizonyos megszorításokkal — ez a szemlélet. A II. Vatikánum egyértelműen hangoztatta, hogy a hitigazságoknak sajátos hierarchiájuk, rangsoruk van. Mindazok, akik a „csúcson álló" vagy „alapvető" hitigazságokat vallják, már bizonyos, ha nem is teljes egységben élnek, Krisztus tősége alatt, a katolikus egyházzal. A katolikus egyház természetesen nem vonhatja kétségbe, hogy Krisztus igaz egyházának nevezze önmagát, azaz, hogy benne és általa Krisztus igaz egyháza valósul meg. Azt a nézetet sem teheti magáévá, hogy „a z" egyház csupán „platonikus" eszmény vagy ígéret, mely majd csak az idők végén, a beteljesüléskor lesz valósággá. Az addig tartó átmeneti időben pedig minden egyházi közösség egyenrangú „kísérlet" az igaz egyház megvalósítására. Mégis, minden fenntartás és hitelvi megingathatatlanság mellett a katolikus egyház elismeri — és ez lényeges „újítása" volt a II. Vatikánum egyházszemléletének — hogy a krisztushívők egyéb közösségeiben, a többi egyházi közösségben az egyetlen és igaz egyház valódi és lénye­ges elemei fellelhetők és hatékonyak. így pl. az önmagát Jézus Krisztusban kinyilatkoztató Szentháromság hite, a keresztség, az Eucharisztia, a Szentírás és annak éltető ereje stb. Mind­ezek és egyéb elemek olyan tényezők, melyek a krisztushívő közösségek ,,egyházként" való elismerését garantálják. Egyház-mivoltuk ugyan nem hiánytalan, nem teljes, mivel híjával van­nak néhány fontos elemnek, így pl. az apostoli szukcesszióra visszavezethető, abban gyökerező egyházi vezetésnek. A meglévő nehézségek ellenére azonban — épp a közös elemek és min­denekelőtt a keresztség által Krisztusba való beoltottság következtében — a katolikus egyház és a többi egyház közti dialógus, az egységtörekvés nemcsak lehetőség, hanem egyben súlyos feladat is. Jól tudjuk, hogy a röviden vázolt szemléletet sem az ortodox, sem a protestáns testvérek nem tudják fenntartás nélkül magukénak vallani. Számos protestáns teológus szerint a helyes felfogást az EVT képviseli, amikor vallja, hogy csakis az egyházak közti egyenjogúság, a reál­pluralizmus mozdíthatja elő az ökumenizmus sikerét. Egység a — szó szoros értelmében vett — sokféleségben. Kétségtelen, hogy súlyos antitézisek állnak itt egymással szemben. Ha az állás­pontok megmerevednének, ez az ökumenikus dialógus végét jelentené. Szerencsére azonban már van közvetítő szemlélet, mely a közeledést (ha még nem is a teljes kiengesztelődést) lehe­tővé teszi. Ez pedig az, hogy ma már a katolikus egyház is többes számban, azaz „egyházak­ról" beszél. Igaz, e z a többes szám nem azonos az EVT által javasolt pluralista felfogással, de mégis jelentős, és épp ezért a dialógus fáradságos útján mérföldkövet jelent. Ez a többes szám — egyházak — azt fejezi ki, hogy Krisztus egyetlen egyházában az egyházak sokasága test­véri módon gyűlhet össze. E sokaságból valamiképp mindegyik az egészet reprezentálja, mind­egyik Krisztus teljessége felé mutat. Amennyiben az egyházak, a krisztushívők közösségei köl­csönösen és sokrétűen kapcsolatban vannak és maradnak egymással, életszerű sokféleségben és sokszínűségben Krisztus egyetlen egyházát építik fel. Ebben az értelemben szól az Újszövet­ség is ,,egyházakról" és nem egymástól elszakadt, szemben álló felekezetekről. Az első évez­red katolikus egyházértelmezésében az egyetlen egyházon belüli, a „több egyház", az egyházi közösségek megléte élő valóság volt. Tanúsítja ezt az egyes püspöki egyházak sajátos helyzete, viszonylagos függetlensége. Ismeretes, hogy a Nyugat egyházában ezt a pluralitást az egyre erősödő római centralizmus lassan megszüntette. A római „helyi egyház" az összes többit las­san mintegy ,,beolvasztotta" s így az egyébként meglévő egységet „uniformizálta". Csak két tényezőre utalunk, melyek a fejlődést illusztrálják: 1. a rómavárosi liturgia térfoglalása. A helyi liturgiákat lassan felváltja a római előírásokra, szokásra szűkített gyakorlat. — 2. A bíborosi in­tézmény kezdetben római berendezkedés volt, majd az egyetemes egyház intézményes szerve­zetévé vált. Olyannyira, hogy szinte ,,kiiktatta" a köztudatból a korai egyház patriárkátusi gya­korlatát. Az egyházak sokaságát és sokszínűségét — a római püspök vezetése alatt — egyetlen ,,mamutegyház" váltotta fel. Ez a centralizált egység már nem az, amiről az újszövetségi iratok hírt adnak. (Vö. K. Rahner— O. Semmelroth: Teol. Akadémie, H. Bacht: Ökumenismus heute, 1971. 38—45.) 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom