Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám
Sziénai Szent Katalin mondta egyszer: „Ha egy gyermek tovább már nem növekszik, nem lesz többé gyermek, — törpévé válik. Ha egy ember lelkileg nem gyarapszik, nem fejlődik, fogyatékos, visszamaradt ember lesz belőle." — És vajon, tehetjük fel önmagunknak a kérdést, mi lesz a tovább nem fejlődő keresztényekből: az ige hallóiból és hirdetőiből? Az igehirdetők arra kaptak megbízást és küldetést, hogy Isten emberré lett, megtestesült Szeretetéről, Jóságáról adjanak hírt világunkban. Az ÜZENET közvetítőinek erről a Szeretetről kell opportune-importune szólniuk az aggódva és kíváncsian kérdezők, a kétségeskedők és kétségbeesettek előtt. Ez az Ige szolgálatában állóknak — végső soron minden kereszténynek — feladata. Munkájuk, fáradozásuk már evilágban sem marad jutalom nélkül. Környezetükre, az Ige meghallóira gondolva elmondhatják: ,,Ki volna reményünk, örömünk és dicsekvésünk koronája Urunk Jézus Krisztus előtt eljövetele napján, ha nem ti? Hiszen ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.” (ITesz 2,19—20). Továbbá: . . minden imádságomban örömmel könyörgő!c mindannyitokért, mivel. . . mindmáig részt vesztek Krisztus evangéliumának munkájában. Bízom abban, hogy aki megkezdte bennetek a jót, be is fejezi Krisztus Jézus napjáig" (Fii 1,5-6). Sz. A. II. VATIKÁNI ZSINAT: A PÜSPÖKÖK TANÍTÓI TISZTSÉGÉRŐL. Tanítói hivatásuk gyakorlásában Krisztus evangéliumát hirdessék az embereknek: ez a püspökök legfőbb kötelességei közül is kiválik. A Lélek erejében hívják őket a hitre vagy erősítsék meg őket az élő hitben. Tárják eléjük Krisztus teljes misztériumát, vagyis azokat az igazságokat, amelyeket nem ismerni annyi, mint Krisztust nem ismerni; mutassák meg azt az utat is, amelyet az isteni kinyilatkoztatás világit meg, s amely Isten megdicsőitésére és — éppen ezáltal — az örök boldogság elnyerésére vezet. (12.) Igyekezzenek felhasználni a napjainkban rendelkezésre álló eszközöket a keresztény tanítás hirdetésére, így főként a szentbeszédet, a hitoktatást: mindig ezeké ugyanis az elsőség. Adják elő a keresztény tanítást iskolákban, egyetemeken, konferenciákon és gyűléseken; terjesszék továbbá egyes események alkalmából tett megnyilatkozásokban, felhasználva a sajtót és más tömegkommunikációs eszközöket, amelyeket mindenképp igénybe kell venni Krisztus evangéliumának hirdetésére. (13.) A PAPI SZOLGÁLATRÓL. Isten népét elsősorban az élő Isten igéje gyűjti egybe, éppen ezért joggal várhatják az igét a pap ajkáról. Mivel hit nélkül senki sem üdvözülhet, a papnak, mint a püspök első munkatársának első teendője, hogy Isten evangéliumát mindenkinek hirdesse, így teljesítve az Ür parancsát: Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek (Mk 16,15) ... Az üdvösség igéje a hitetlenek szívében életre kelti, a hívők szivében pedig megerősíti a hitet az Apostol szava szerint: A hit hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából (Róm 10,17). A hit által pedig kialakul és növekszik a hívők közössége. A papok tehát minden embernek tartoznak azzal, hogy közük velük az evangélium igazságát . . . Akár prédikációban nyíltan hirdetik a hitetleneknek Krisztus misztériumát, akár a keresztény oktatást végzik vagy az egyház tanítását magyarázzák, vagy valamilyen időszerű kérdést igyekeznek megvilágítani Krisztus fényénél: sohase a maguk bölcsességére támaszkodjanak. Mindig az Isten szavát kell tolmácsolniuk és mindenkit nagy nyomatékkai kell biztatniuk a megtérésre és a szent életre. A mai világban gyakran igen nehéz feladat a papi igehirdetés, mégis könnyen eléri a hallgatók értelmét és szivét, csak Isten igéjét ne általánosságban és elvontan fejtsék ki; a való élet körülményeire kell alkalmazni az evangélium igazságát. (4.) A VILÁGI HlVEK APOSTOLKODÁSA. A világiak apostolkodása nemcsak életünk tanúságtétele; az igazi apostol alkalmat keres, hogy szavával is hirdesse Krisztust, a nem hívőknek, hogy hitre vezesse, a hívőknek pedig, hogy tanítsa, erősítse és buzgóbb életre serkentse őket, mert „Krisztus szeretete ösztönöz minket" (2Kor 5,14), és mert mindenkinek szívében visszhangoznia kell az Apostol vallomásának: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!" (1Kor 9,16). A jelenkorban új kérdések merülnek fel, súlyos tévedések terjednek el, hogy alapjaiban forgassák fel a vallást, az erkölcsi rendet, sőt magát a társadalmat is. Ezért a zsinat komolyan buzdítja a világi hívőket, hogy valamennyien — képességüknek és képzettségüknek megfelelően — egyre odaadóbban tegyék meg, ami rajtuk áll: a keresztény alapelveket fejtsék ki, védelmezzék és alkalmazzák helyesen a jelenkor problémáira, az egyház szelleme szerint. (6.) 66
