Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 1. szám

„Napjainkban a Szentlélek kegyelmének ihletésére világszerte sokféle módon törekszenek — imádsággal, szóval és cselekedettel — elérni a Krisztus akarta teljes egységet; ezért a zsinat is buzdítja az összes katolikus híveket, hogy ismerjék fel az idők jeleit és szorgalmasan vegyék ki részüket az ökumenikus munkából.

Az egyházon belül a szükséges dolgokban őrizzék meg az egységet, egyébként pedig az egyház minden tagja saját hatáskörében tisztelje a kellő szabadságot a lelkiségnek és a fegyelemnek változatos formáiban, a liturgiák különféleségében, sőt még a kinyilatkoztatott igazság teológiai feldolgozásában is; mindezekben pedig legyen gondjuk a szeretetre.

A zsinat örömmel tapasztalja, hogy napról napra több katolikus veszi ki részét az ökumenikus mozgalomból; ezt a mozgalmat azzal ajánlja minden püspöknek, hogy jó elgondolásokkal mozdítsák elő, és nagy bölcsességgel ők maguk irányítsák."

(Unitatis redintegratio — Az ökumenikus dekrétumból 4.)

Századunkat az utókor bizonyára sokféle kritikával fogja illetni. Egyet azonban nem róhat fel: hogy unalmas időszak lett volna. Teli volt és van problémákkal, feszültségekkel, drámai eseményekkel, forró légkörrel, — és eredményekkel. Egyik — kétségtelenül világot átfogó, sőt mozgató ereje, amit mi az ,,ökumenizmus" szóval jelölünk. Tudjuk, hogy a keresztények egységét visszaállítani kívánó törekvések, a kereszténység belső szétszakítottságát felszámolni igyekvő fáradozások már régebbi századokban is jelentkeztek. De az egyházakat, mi több, a keresztény és nem keresztény vallásokat közösen érintő egységtörekvések, közeledési kísérletek századunkban, mindenekelőtt a II. Vatikáni zsinat és az Egyházak Világtanácsa törekvései nyomán korszak-meghatározó tényezőkké lettek.

Nem tagadhatjuk, hogy a ,,hivatalos" katolikus egyház csak fenntartásokkal és gyötrődő töprengések közepette, sőt vonakodva bocsátkozott az ökumenizmus ,,nagy kalandjába”. Még nem is olyan régen, 1928-ban XI. Pius ,,Mortalium animos" enciklikájában visszautasította az ökumenikus mozgalommal való együttműködést. XII. Pius 1939-ben már óvatosan rést nyitott az ajtón, de szavaiból inkább tartózkodás, mint bátorítás csendült ki. Alig telt el két évtized és XXIII. János pápa, meg az ,,6 zsinata" is az ökumené ügyét az egyházi megújulási törekvések középpontjába állította. Igaz, a zsinati tervezetet még igen óvatos megfogalmazással szövegezték, a hivatalos dekrétum hangja azonban (Unitatis redintegratio) már — rég- és közelmúltat figyelembe véve — határozott merészségről, bizakodó jövőalakításról tanúskodott. E bátor hangvétel azt is jelentette: többé már nincs visszaút! Jelenben és jövőben, terveinkben és törekvéseinkben a megosztott kereszténység botrányának felszámolásán kell fáradoznunk. Mindannyiunknak, a krisztushivő keresztényeknek. Igazságtalan és felelőtlen lenne az olyan megállapítás, hogy a zsinati szöveg pusztán ,,irodalom", leírt szöveg volt és marad. Nem, mert milliók és milliók szívében égett és ég azóta is a vágy: a krisztushívők közössége váljék újra eggyé és — minden uniformitás mellőzésével — egységessé, hiszen Így akarta ezt az isteni Mester, ezért könyör- gött főpapi imájában.

A zsinat óta húsz év telt el. Valami szokatlan, még nem, vagy csak alig tapasztalt indult útjára. Érthető tehát, hogy akadtak ijedten fékező erők és kritikus hangok. Mi több, a két évtizede fellelkesülő, már-már eufórikus hangulat után bizonyos visszahatásra, lelassulásra is felfigyelhetünk. Nem ok nélkül óvott Willebrands bíboros a vatikáni Egység Titkárság vezetője — és vele együtt sokan mások — az ökumenikus ,,belefáradástóT'. Mindenfelé akadtak, akik kétségbe vonták az ökumenikus törekvések őszinteségét, a látványos találkozások jelentőségét. Számos kritikus nehezményezte, hogy a keresztény egyházak túlzottan óvakodtak attól, hogy a valóban nehéz kérdéseket elővegyék, megtárgyalják. Amint komoly döntésekre kerülhetne sor, — mindenki visszavonul, behúzódik saját, jól körülbástyázott világába. — Vannak, akik még nyíltabban fogalmaznak: valódi, előbbre vivő, életet lendítő ökumenikus impulzusok csakis a ,,nem hivatalos" csoportoktól, a ,,bázis felől” érkeznek. A ,,hivatalos helyek” csak csekély hajlandóságot mutatnak, hogy a bizalmatlanság és szkepszis elválasztó falait kezdjék lebontani.

Ma, 1986-ban úgy tűnhet, hogy a II. Vatikáni zsinat nyomán fellángoló ökumenikus lendület „takaréklángon" ég csupán. Sokan kezdenek elcsüggedni, de — és hisszük, ezek vannak többen — ugyancsak sokan nem adják fel az egységért vállalt küzdelmet, mindenekelőtt a közös ,, imahadjáratot".

De hát érdemes? Ismeretes, hogy századunk első felében is akadtak bátor pionírok, akik már akkor síkra szálltak az ökumené ügyéért. Ha helyzetükbe kissé is beleéljük magunkat, nem ne1