Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 1. szám - KÖRKÉP - Schmatovich János: Pápaság és egyházkép

Ezt a kérdést természetesen nem lehet már pusztán a szövegértelmezés vagy a történeti adatnyomozás útján eldönteni. A felelet sokkal inkább attól függ, hogy alapjában véve miként gondolkodunk a Szentlélek Isten működéséről az egyház történetében és ennek nyomán milyen normatív dogmatikus jelentőséget tulajdonítunk a későbbi egyháztörténeti fejlődéseknek és határozatoknak. A változatlanul nyitott kérdések — nem csupán a pápaság, hanem például az egyházi hivatal, a szentségek, a Mária-dogmák stb. kérdésfelvetései is — azt mutatják, hogy a figyelemre méltó és örvendetes ökumenikus fordulat ellenére az alapvető hittani kérdések még megoldásra várnak. Nem defetista, a status quo-t rögzíteni akaró anti-ökumenikus kijelentés ez, hanem csupán arra akarunk utalni, hogy a pápai főség kérdését nem lehet izoláltan tárgyalni, miként ez az eddigi ökumenikus dialógusok során gyakran megtörtént. A megoldást nagyobb teológiai öszefüggés keretében, az egyes egyházak egyházszemléletének figyelembevételével kell keresnünk.

A megújult egyházfelfogás. A XI. és a XVI. században bekövetkezett két nagy — s a mai napig tartó — egyházszakadás esetében nem pusztán néhány tanbeli és jogi részletkérdésről van szó. A római katolikus, az ortodox és a megreformált egyházak eltérő módon ugyan, de a kereszténység egészét akarják felölelni és képviselni. Mindegyik egyház — eltérően a szektáktól — mindenkor katolikus, azaz egyetemes egyház kíván lenni. Mindegyik egyház magára alkalmazza az ősi közös hitvallást: ,,una sancta catholica et apostolica ecclesia" („az egy, szent, katolikus és apostoli egyház"). Ezért az egyes eltérő pontokban, mint például a Péter-hivatal megközelítésében, a különféle össznézetnek a történelem során hangsúlyozottabbá vált mondanivalóját kell meglátnunk.

a) Az ortodox egyház eucharisztikus egyháztana. Az ortodox egyház ragaszkodik az ókori egyház alapvető elvéhez: ahol ünnepük az Eucharisztiát, ott jelen van az egyház; ahol pedig közösen ünnepük az Eucharisztiát, ahol tehát eucharisztikus közösséggel találkozunk, ott létrejön az egyházi közösség. Ezért az Eucharisztiát püspökével együtt ünneplő helyi egyház nem csupán az egyetlen egyház része, hanem az egy és egyetlen egyház itt és most történő megjelenítője és megvalósítója. A keleti egyház nehezen tud megbarátkozni egyfajta, az egyházi rend szentsége által eszközölt eucharisztikus hatalomtól megkülönböztetett jogi hatalommal, következésképpen nehezen tudja elgondolni Róma püspökének a püspöki tisztség fölé emelkedő joghatósági primátusát. Az ortodox egyház valamiképpen csatlakozik Ciprián, Karthágó püspökének (III. sz.) felfogásához, miszerint minden püspök és az öszes püspökök együttesen Péter egyetlen katedráján ülnek és felelősek az egyház egységéért. Ezért az ortodox tanítás szerint az egyház egysége nem primátusi alapon, hanem csakis szinodalis úton, az egyetemes zsinatok megtartása révén juthat jogilag kötelező módon érvényre.

Amikor a II. Vatikáni zsinat beszélt a helyi egyház, a püspöki tisztség és a püspökök kollegialitásának jelentőségéről, fontos lépéseket tett az ortodox egyházzal történő dialógus szélesebb- körű kiépítéséhez, — jóllehet a szinodalis-kollegiális és a primátusi tekintély között a megnyugtató és kielégítő kapcsolat megteremtése még várat magára. További pontosabb körvonalazásra szorul az egyház eucharisztikus-szentségi és jogi dimenziója között fennálló viszony kérdése is, hogy az azután általánosan elfogadható lehessen. Manapság az ortodox teológusok többségének az a véleménye, hogy a római egyházban a joghatóság elfogult kiemelése abból ered, hogy ez az egyház túlontúl hangsúlyozza Jézus Krisztus és az ő követségében járó apostolok küldetését, míg a Szentlélek Isten elküldését és működését — úgy tűnik — kissé alább értékeli. Gondolhatunk itt arra, hogy éppen a Szentlélek Istennel kapcsolatos kérdések állnak a keleti és nyugati egyház szétválasztásának hátterében. Ezért a pápai főség kérdése is csak ennek a háttérnek figyelembevételével oldható meg.

b) Az egyház ,,evangélikus" koncepciója a protestáns egyházaknál. A Kelet és Nyugat elkülönülése magával hozta az univerzális és pápaközpontú egyháztan kidolgozását, valamint az egyházi szervezet meglehetősen egyoldalú jogi szemléletét. A pápa egyeduralkodását kritizáló reformátorok azonban nem az egyház eucharisztikus felfogásának nevében jártak el, hanem kritikájukat az egyház „evangéliumi" elgondolása alapján gyakorolták. Eszerint az igazi egyház alapját és kritériumát kizárólag Istennek Jézus Krisztusban megmutatkozó irgalmas leereszkedésében, illetve a Krisztus-eseményről szóló eleven és hatékony evangéliumhirdetésben kell keresnünk. Ezért az egyház a hitújítók szemében úgy szerepelt mint creatura verbi = az ige teremtménye, mint az igehirdetés gyümölcse. A szentségeket (a keresztséget és az Úrvacsorát, esetleg a bűnbánatot) pedig — Szent Ágoston tanítása szerint — látható igehirdetésnek (ver50