Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 1. szám - KÖRKÉP - Tarnay Brúnó (ford.): Pápaság az ökumenikus dialógusban

az Újszövetség alapján lehet „Péter-tisztségről" szó, — feltéve, hogy tudatában vagyunk az első századokban ez a „hivatal'' még nagyon általános és elmosódott formában jelentkezik, továbbá, hogy ez a tisztség szimbolikus tanúságmivoltában a sokféleségben fennálló egység, a keresztény szabadság szolgálata volt. (Meg kell jegyeznünk, hogy Blank éles, kétségtelenül gyakran találó exegézise egyes protestáns kutatók értelmezésével is ellentétben áll; csak O. Cullman művére, amerikai és német protestáns biblikusok közös munkájára utalunk: Peter in the New Testament, Minneapolis—Augsburg, 1973—1977-ben, Heidelbergben rendezett inter- konfesszionális összejövetel alkalmával E. Schlink, J. Moltmann ellenmondását váltotta ki. — Szerk.)

Anastasios Kallis, az NSZK-ban az ortodox teológia egyetlen professzora (Münster) abból a döntő különbségből indul ki, amely a Kelet és a Nyugat egyházszervezete között fennáll: Nyugat Péter hatalmára, Kelet az egyetemes zsinatok illetékességére hivatkozik. A keleti egyházak szemléletében az a lényeges, ami az üdvösségrend konkrét megvalósulását lehetővé teszi, ez pedig megvan a helyi, részegyházakban, tehát nem igényelnek a püspöki hatalom fölé rendelt teljhatalmat. így az alapvetőnek tartott Máté-szakaszban Péter hitvallására, tanúságára teszik a súlyt, — míg a katolikusok Pétertől kiinduló jogfolytonosság érveként használják fel a helyet. A keletiek szemében a II. Vatikánum szövegeiben sem fejeződik ki világosan: hol van az egyház igazi alapja: az Eucharisztiát ünneplő helyi egyház, vagy a pápa kormányzásával összetartott egyetemesség valóságában? Kallis szerint: minden helyi egyház egyenértékű az „agapé" kötelékében, Róma püspökének történetileg kialakult elsőbbsége pedig a szeretetben való tanúságtételben megnyilvánuló tekintély.

Harding Mayer, a Lutheránus Világszövetség Ökumenikus Kutatóintézetének igazgatója (Strasbourg) szerint az evangélikus kereszténység felfogása azt követeli meg, hogy Jézus Krisztusnak és evangéliumának abszolút felsőbbrendűségét ne csak elvileg, hanem konkrétan a gyakorlatban is élesen elhatárolják a pápa „ex cathedra" tanitótekintélyének megfellebbezhetetlen mivoltától. Evangélikus körökben úgy látják, hogy ezt a II. Vatikánum sem tette meg. Mégis, a zsinat légköre, a megújulás szelleme, a két zsinati pápa személye és magatartása új látóhatárt nyitott, megváltoztatta azt a szemléletet, amelyben ezelőtt az evangélikus keresztények a pápaságot látták: a pápa szolgálata pozitív lehetőség az egyház egységének megvalósításában akkor, ha szellemében megújul, ha gyakorlatában nem sérti a keresztény szabadságot. Idézte Ratzingernek 1969-ben írt sorait, amelyekből kiviláglik, milyen feltételekkel gyakorolja a pápa tisztségét az evangéliumnak megfelelő módon: ha ti. nyilatkozatait az írás és az össz- egyház hite fedezik.

Walter Kasper tübingeni dogmatikus a pápai tisztségnek a múlt század óta kialakuló formájával kapcsolatban rámutatott arra, hogy az erős központi hatalom a szekularizált világi hatalom túlkapásaival szemben védelmet jelentett a helyi egyházak főpásztorai számára. Ebben a folyamatban azonban maga az egyház vett fel abszolutisztikus vonásokat; innen az autarkia, az önmagának elég, különálló, tökéletes társaságként meghatározott egyházfogalom. Az I. Vatikánum vitáiból megállapítható ugyan, hogy világosan különböztettek az egység láthatatlan alapja, Jézus Krisztus, és látható képviselője, Péter tisztsége között. A zsinat félbeszakítása következtében azonban (1870) nem került sor a szentségi jelleg, a jelszerűség eszméjének megfogalmazására. A kollegialitás gondolata is felvetődött, kifejezésére azonban csak a II. Vatikánum talált módot. Ez a „maximalisták" túlzásaival szemben bizonyos határokat és megszorításokat tudatosított. Erre utal már az az árnyalatnyi különböztetés is, hogy a tévedhetetlenséget nem a pápa személyével, hanem hivatalával hozza kapcsolatba. Ezzel együttjárt, hogy elhatárolták a pápai nyilatkozatok érvényét tartalom és forma tekintetében (a Szentírásban kinyilatkoztatott hit- és erkölcstani tételek, — „ex cathedra" nyilatkozatok; ilyenre csak egyetlenegyszer került sor: a Szűzanya testi mennybevételének definiálása alkalmával). Korlátozást jelentett a nagyon félreérthető megfogalmazás megvilágítása: a tévedhetetlen megnyilatkozások „önmagukban véve" (ex se), az egyház beleegyezése nélkül „érvényesek", — ezt ti. az 1870-ben kimondott dogma szándéka értelmében kell felfogni; vagyis az egyetemes zsinat nem a pápa felett álló magasabb fórum (szemben a gallikanizmus mérsékeltebb formájával). A II. Vatikánum megerősítette ugyan a dogmát, egyszersmind azonban kiemelte mind a tévedhetetlenség, mind a kormány46