Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám - KÖRKÉP - Dolhai Lajos: Az ige és a szentség kapcsolata
tető jele (notae ecclesiae) az evangélium tiszta tanítása és a szentségek helyes kiszolgáltatása. Az egyház egységéről pedig így szól: „Az egyház valódi egységéhez elegendő, hogy egyetértés legyen az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában.” A katolikus tanítás szerint, amikor Jézus a szentségeket rendelte, az volt a szándéka, hogy a megváltás kegyelmei ne csak az Isten szaván keresztül áradjanak egyházában, hanem a szentségeken keresztül is. A szentségeknek megvan a benső erejük és hatékonyságuk, ami azt jelenti, hogy ahol helyesen alkalmazzák a jelet, a látható cselekményt, ott a szentség „saját erejénél fogva” hatékonyan közli a kegyelmet. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a hit nem szükséges a hatékonysághoz, de nem mint ok, hanem csak mint előfeltétel. Látható, hogy más irányból közelit a szentségekhez a protestáns és a katolikus teológia. Az ige és szentség kapcsolatát is másképpen értelmezi. Ennek ellenére a két szemléletmódot nem szabad szembeállítanunk, hiszen a protestáns teológiák is beszélnek a szentségekről mint a kegyelem eszközeiről. Hangsúlyozzák, hogy az ige nem foglalja magában mindazt, ami a szentség sajátja; ugyanígy a katolikus teológia is elismeri, hogy a szentséget az ige hordozza. Az ökumenikus teológia szerint a szentségek alapításának, valamint az ige és szentség kapcsolatának értelmezésében találhatunk a párbeszédhez olyan közös alapot, amely kiindulópont lehet a két eltérő szemléletmód közötti szakadék áthidalására. K. Rahner szerint: „Az egyházban a közös alap csak az Isten eszkatologikus jelenlétét láthatóvá tevő közösségben hirdetett isteni szó lehet."7 A ll. Vatikáni zsinat határozatai is alátámasztják a párbeszéd lehetőségét. Az Ökumenizmusról szóló határozat szerint protestáns testvéreink különleges szentírás-tisztelete elsőrendű alap a párbeszédhez (21. p.). Ugyanez a dokumentum részletesen szól a Nyugaton különvált egyházak szentségi életéről (22. p.). A keresztségről azt tanítja a zsinat, hogy az valóban „szentségi egyesítő kötelék" a különböző egyházak között. Ugyanakkor kívánatosnak tartja, hogy az úrvacsora és a többi szentségről szóló tanítás is legyen párbeszéd tárgya. A kinyilatkoztatásról és a liturgiáról szóló konstitúciókban felfedezhetjük az isteni szó teológiájának lényeges elemeit. Amikor a zsinat a liturgiáról szólva Krisztus többféle jelenlétéről beszél, kiemeli, hogy Krisztus egyházában jelen van igéje által is (7. p.). Ez a megállapítás A. Peters evangélikus teológus szerint „mérföldkőnek és kiindulópontnak" tekinthető a verbum és sacramentum kapcsolatának katolikus értelmezésében.8 Az egyház az élet kenyerét — a konstitúció szerint — nemcsak az Úr testének asztaláról veszi, és nyújtja a híveknek, hanem az Isten igéjének asztaláról is (21. p.). A református teológus, Boross Géza újnak és figyelemre méltónak találja a zsinat tanítását, hiszen „a prédikációnak mint konstitutív liturgiái résznek a beállítása annak a felismerésnek az eredménye, hogy az visszanyerte a maga rangját a sakramentum mellett."9 — Nemcsak a liturgikus konstitúcióban, hanem a zsinati határozatok többségében is szerepel az igehirdetés és a szentségkiszolgáltatás egységének kérdése. A Papi szolgálatról és életről szóló határozat az összefüggés teológiai magyarázatát is megadja: A papok küldetése minden emberhez szól, és ezért küldetésüknek Isten szava hirdetésével kell kezdődnie. A Dap „első" feladata az igehirdetés, hiszen az üdvösségről szóló tanítás az emberek szívében felébreszti és táplálja a hitet. Az evangélium hirdetése arra irányul, hogy „a hit és a keresztség által mindnyájan Isten gyermekeivé legyenek, egybegyűljenek és az egyházban dicsőítsék az Istent, részt vegyenek az áldozatban és egyék az Úr eledelét" (10. p.) A protestáns teológiákban az ige és szentség viszonyának különböző irányzatai léteznek. Tény azonban, hogy a protestantizmus s elsősorban az evangélikus teológia már eltávolodott attól az egyoldalú igeteológiától, amely ignorálja a szentségeket. Az Egyházak Világtanácsa keretein belül működő Hit és egyházi szervezet Bizottság történetében nyomon követhetjük a szentségtani és liturgikus kérdésekben való egység fontosságának fokozatos tudatosulását. A harmadik plenáris ülésen Lundban (1952) a delegátusok levelet intéztek a különböző egyházakhoz. Felhívták a figyelmet arra, hogy az egység hiánya nemcsak a hitben és egyházfegyelmi kérdésekben, hanem liturgikus és szentségtani kérdésekben is problémát jelent. Lund után a bizottságon belül négy szekciót alapítanak, s ezek közül az egyikben a liturgikus és szentségi élet egységéről tárgyalnak. 1963-ban Montrealban az Eucharisztia ünnepléséről kijelentik, hogy az a keresztény közösség ünnepének „konstitutív, lényegi alkotó eleme". Ugyanez a teológus bizottság 1974-ben Accrában, 1982-ben Limában a keresztség, az Eucharisztia és egyházi szolgálat kérdéseiről adott ki dokumentumot rámutatva a konvergencia lehetőségére. Ezt a véleményt képviseli a Strasbourgi Evangélikus Ökumenikus Intézet is, ahol 1970-ben az Isten igéje 43
