Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 4. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: Megjelent közöttünk Istenünk emberszeretete
ságtörő nőt nem ítéli el (Jn 8.11), a szamariai asszonyt felemeli, így lesz Jézus hálás örömhírnöke. Már az egyszerű hiányt is észreveszi és segít rajta (kánai borcsoda). És hogyan tud vigasztalni! Jai- rusnak azt mondja, leánya csak alszik, mire a vulgárisán gondolkodó nép kineveti. De lássuk csak Jézus tekintetét, amint az életre keltett kislányt visszaadja szüleinek (Lk 8,40kk) vagy amikor a nai- mi özvegynek feltámasztja egyetlen fiát (Lk 7,11). Más és más hely, de mindegyik ugyanazt mutatja Jézusról: felemeli az egyszerűeket, az elesetteket. Jóságára nem vár viszonzást, hiszen „Ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi érdemetek van? ... ezt a pogányok is megteszik" (Mt 5,46—48). — De azt már megkívánja tőlünk, hogy éljük bele magunkat a másik helyzetébe: „Mindaz, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek velük" (Mt 7,12). Keresztelő János kérdésére: Ki is ez a Jézus? — így tanúskodik önmagáról: Menjetek, jelentsétek Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegények pedig hallgatják az evangélium hirdetését (Lk 7,22k). Irgalmasszívű Jézus A jóság tetőfoka a túláradó, ingyenes, irgalmas szeretet! A szeretet az ember alapvágya: jót akar adni, jót szeretne kapni, hogy testi-lelki hiányait betöltse. Nemcsak azt adja ajándékul „amije van" (amit birtokol), hanem valami belső ösztöke egyre csak arra indítja, hogy „énjét" (saját létét) is átadhassa, és ezzel elnyerje a másikat. A kölcsönös megajándékozottság a legnagyobb boldogság. De ha valaki kevesebbet kap mint amennyit maga nyújtott, nagy csalódás éri. Az ilyen csalódás pedig mindennapos, hiszen mint Gabriel Marcel, a szeretet filozófusa írja: „Az emberi szeretet önmagában semmi, meghazudtolja önmagát, ha nem rejt végtelen lehetőségeket önmagában. Ilyen feltétel nélküli, abszolút bizonyosságokon nyugvó szeretet csak úgy lehetséges, ha a másikat, akit valóban szeretek, Istenben szeretem" (Journal métaphysique). A feltételes létezőknél (az embernél, sőt az állatvilágban is) megtapasztalható szeretet a legintenzívebb utalás és jel a feltétlen jóságra, Isten kiárasztó, mindent betöltő szeretetére. „A mi szeretetünk talán mindig csak célzás és szimbólum, hogy sok láthatatlan sziklával, ajtó, amely megnyílik, szőnyeg ami átvezet a másik ajtóig. Talán mi, te meg én, előképek vagyunk — írja Evelyn Waugh az örök ismétlődés reménytelenségével. A hívőnek azonban ez az előkép Ígéret! A szerető személyek öröme nemcsak a lét titkára világít rá, hanem a megváltás titkára is: Isten emberi alakban kiüresíti önmagát értünk, hogy a mi hiányainkat túláradó jóságával töltse be! (Lsd: Fii levél 2. fej.). Jézus minden megnyilvánulásából előtűnik IRGALMASSZÍVŰSÉGE. Az irgalom héber neve (ra- hamim) az anyaölre utal, ahol a tehetetlen élőlény létbiztonságot, védelmet talál. A görög szó (szplagchna) már azt a személyt jelzi, akit a kiáradó szeretet magával ragadott. Az irgalom központja: a SZÍV (misericordia, Barmherzigkeit). Élettanilag is tudjuk, hogy a megindultság, a megrendítő érzelmek a nyomorúság láttán mennyire visszahatnak a szívműködésre. Az irgalmas szívű mértéken felül szeret, nem vár ellenszolgáltatást, átvállalja a másik szenvedését. Az ember, akinek szeretete mindig hiányos, önerejéből aligha képes az irgalmasságra. Az irgalmas szívű Jézus sze- retete azonban nem ismer mértéket, hiszen Isten nagylelkűségét tükrözi. Ezért nem tekinthetjük benne csupán az embert, ő a megtestesült Irgalom, aki kiemelt emberi nyomorúságunkból, aki szelíd és alázatos szívével erősíti az elesetteket, a fáradtakat és megmenti az eltévedteket (Mt 11,28—29). Miközben Jézus az Atya irgalmát közvetíti, övéitől, tőlünk is megkívánja: Legyetek ir- galmasok, amint Atyátok is irgalmas (Lk 6,36). Irgalmasságunk mértékével, tetteivel leszünk megítélve, mert amit a rászorultakkal, eggyel a legkisebbek közül teszünk, Jézussal tesszük (Mt 25,31—46.). Istenarcú emberek jézus emberi arcán egyértelműleg tükröződik Isten arca. Minden szavával és tettével azt akarja, hogy átvegyük az Ő lelkületét, istenarcú emberekké legyünk, és másokban is felismerjük Jézus arcát. Talán az utóbbi a legnehezebb. Amint történelmünk és egyéni életünk is mutatja: a félreértésekkel, a rosszindulatú vádaskodásokkal szemben, azokkal szemben, akik egzisztenciánkra és 242
