Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 4. szám - KÖRKÉP - Ladocsi Gáspár: Az ember Jézus Krisztus
sága, amit Jézusban is valóságnak mond az evangélium, pl. a gyermekkori növekedést (Lk 2,52). Ágoston radikálisan beszél errőj Krisztusra vonatkozóan, állítja, hogy ha őt nem feszítették volna fiatalon keresztre, akkor a természet rendjéhez híven ő is megöregedett és meghalt volna (Pecc. mer. 11.18,29). A pelágianistákkal szemben fontosnak tartotta kiemelni a Hippói Püspök, hogy az Üdvözítő az ,,Ádámban elbukott" emberrel vállalt közösséget. A halál, a szenvedés, a bűn következtében lett az ember osztályrésze, és a Megváltó éppen ezeket tette az üdvösség eszközévé. Jézus tehát romlandó testet vett fel. Vajon szellemiségében, emberi lelkében is hordozott valamit a mi „Ádámtól megnyomorított" sorsunkból, vagy legalább a szellemi fejlődés velejáróiból? Az ariánusok, az antiókhiai teológusok és a nesztoriánusok a gyermekkori, az életkor adottságaival járó tudatlanságot és a felnőtt ember szellemének korlátozottságát nyíltan állították Jézusban. Az ariánusok ezt egyben a teremtménynek tartott Logosz adottságának is tartották; velük szemben Athanáz a Logosz tökéletes isteni tudását védte Jézusban, az ezzel feszültségben álló evangéliumi mondatokat az üdvösségi misztérium pedagógiai megfogalmazásának tartotta (C. Ar. Ili, 42—49). Az antiókhiaiak Krisztus mindenben hozzánk hasonló emberségének megnyilatkozásait látták az ilyen evangéliumi sorokban. Nyugaton az V. sz. elején egy Leporius nevű gall szerzetes tanított hasonlóképpen, aki Krisztusban gyermekkori tudatlanságot, a felnőtt ember ismeretbeli töredékességét, sőt még az emberi hitet is feltételezte (Lib. em. 8.10). Tanításában egy jó évtizeddel megelőzte Nesztórioszt, nálánál azonban egy- oldalúbban fogalmazott, Krisztus emberi hitét illetően túl is tett rajta. Az antiókhiai teológusok törekvésében igen pozitív volt Krisztus valóságos emberségének komolyanvétele, de tanításuk hiányosságaként hozható fel, hogy Krisztus isteni és emberi természetének adottságait nem mindig és nem egészen személyének egységében látták. Hasonlóan Leporius is, aki Isten szenvedhetetlenségének védelmében Jézus emberségét isteni személyétől némiképpen „önállósította". Leporiust a gall püspökök és a massziliai szerzetesek (főképpen Joannes Cassianus) elűzték, Afrika keresztényei közé menekült, ahol Ágoston irányítását elfogadva kiigazította tanítását. A hippói Püspök úgy látta, hogy a gall szerzetest a „pius timor" vitte az „incautus error"-ba (Ep. 219,3), ezért nyilatkozatot szerkesztett az ő nevében, amelynek aláírásával saját gondolkodását felülvizsgálta és megbékült egyházával. Ez az irat az ún. Liber emandationis — 418 körül keletkezett —, amely később Leo pápát és Nyugat kereszténységét segítette abban, hogy a Kürillosz és Nesztoriosz között kirobbant krisztológiai problémákban útmutatást adjon. Ebben az iratban olvashatjuk: „nem szabad mondani emberségéről sem, hogy a próféták Ura valamit nem tudott" (Lib. em. 10). Ágoston már annak előtte is helytelenített minden olyan kijelentést, amelyben az emberi korlátozottság az isteni személyt csorbítja. így ő a gyermek Jézust is mentesíti a gyermekkori tudatlanságtól (Pecc. mer. II,29,48). Sajnos, azt a látásmódot, amely szorosan az isteni személy oldaláról nézi az emberi adottságokat, a patrisztika következő századaiban nem egészítették ki az emberi oldalról való szemlélettel. Megannyi gátló oka volt ennek, talán a legfőbbek: a barbár, perzsa, arab inváziók okozta kulturális összeroppanás és az, hogy a monofizitizmus fölénye Keleten még a khalkedóni hitvallást is veszélyeztette. Krisztus emberi tudásának természet adta korlátáiról próbált tanítani Themisztiosz alexandriai diakónus, de törekvése mind Keleten, mind Nyugaton nagy megütközést keltett, és idejekorán „agnoéta" eretnekségnek bélyegezték. Nemcsak az újabb törekvéseket, hanem a korábbiakat is az ítélkezés mérlegére állították. Elítélték az antiókhiai teológia vezető egyéniségeit, műveiket hosszú ideig módszeresen pusztítják. Tanításukat lényegében a „justinianusi aktákból” ismerhetjük, de ezeket azzal az óvatossággal kell kezelnünk, hogy az ellenfél fogalmazásai. Mopszuesztiai Theodoroszt főként azért kárhoztatták, mert azt tanította: „más az Isten Ige és más a Krisztus, akit a lélek szenvedélyei (hüpo pathón pszükhész) és a test kívánságai (kai tón szarkosz epithümión) zaklattak, és a hitványabb dolgoktól csak fokozatosan szakadt el, és igy cselekedeteiben való előbbrehaladásával lett egyre jobbá, életvitelében szeplőtlenné, és mint csak ember keresztelkedett meg az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, a keresztsége révén nyerte el a Szentlélek kegyelmét, és kiérdemelte a fiúvá fogadást. . . feltámadása után lett értelmét tekintve változatlan, és teljességében vétkezhetetlen (DS 437). M. Theodorosz tanítását egyébként csak mozaikfoltokat adó töredékekből ismerjük, de annyi bizonyos, hogy ennél még inkább orthodox tanítást hirdetett. Mert ő sohasem tanított „két Krisztusról", sőt még Nesztoriosz sem; továbbá azt sem tanította, hogy Jézus valamiképpen az Atya fogadott fia lenne, ezért a keresztségre vonatkozó kitétel is nehézen állítható róla. Ha nem is ilyen szélsőségesen mint az ellene szóló fogalmazás, de 237
