Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Hirdetni Krisztus felfoghatatlan gazdagságát (Ef 3,8)
tom térdemet az Atya előtt. . . Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy Lelke által megerősödjetek belső emberré, hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben, gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben . . . hogy megismerjétek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét és beteljetek Isten egész teljességével" (Ef 3,14—19). Az apostol tehát Isten személyes szavának a közvetítője. Nem elméletet képvisel, hanem úgy továbbítja a Krisztusban teljesedett ígéreteket, hogy a hívő ember válaszolhasson rá. Olyan értékek megragadásáról van itt szó, amelyek Istentől jönnek, de az embert gazdagítják. A jánosi kérügma János írásaiban úgy kapjuk a krisztusi kinyilatkoztatást, mint a Szentháromság életének kitárulá- sát. Isten azzal mutatta meg atyaságát, hogy elküldte a Fiút és a Szentlelket. A küldés a szeretet megnyilatkozása volt: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte" (Jn 3,16). „Abból tudjuk meg, hogy benne élünk, ő meg bennünk, hogy Leikéből adott nekünk" (1Jn 4,13). Mind a Fiú, mind a Szentlélek elküldésének megvan a teológiai tartalma, s a negyedik evangélium ezt már valódi teológiai fogalmakkal és hasonlatokkal szemlélteti. Ahogy Pál apostolnál láttuk, itt is azt halljuk, hogy az Atya nagy döntése a Fiú elküldése. A Szentlélek csak őmiatta és őhelyette jön el, mint másik Vigasztaló. A küldés címzettje az ember. Amikor az Atya örök Szavát, a Fiút küldi, abban benne van az ember megtisztelése és a kapcsolat felvétele. Krisztus nem múló jelkép, mint az égő csipkebokor, nem is egyszerű prófétai szó, hanem maga a Szó, a Logosz, aki egy lesz közülünk és köztünk lakik. Amikor leszállt a mi létsíkunkra, abban benne volt a szándék, hogy bennünket felemel az ő fiúi létsíkjára, s ezzel részesévé tesz a szentháromsági életnek. Krisztusban a fiúi dicsőség felcsillant csodáiban, tanításában, az Atya iránti engedelmességében, küldetésének betöltésében, a vértanúság vállalásában és főleg feltámadásában. Erről mondja az evangélista, hogy „láttuk dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét" (|m 1,14). Viszont ezt a dicsőséget azért hozta magával, hogy megossza velünk. Azért mondja főpapi imájában: „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél" (Jn 17,22). Tehát nem a túlvilági dicsőségre gondol elsősorban, hanem arra, amit már itt a földön átadott. Az ő dicsősége az istenfiúság volt, s ezt közölte velünk. „Akik hisznek benne, azoknak hatalmat adott, hogy Isten fiai legyenek" (Jn 1,12). A hatalom, a görög exouszia, erőben megnyilvánuló feljogosítást jelent. Az üdvösség történetének ez a nagy újdonsága: az Atya képe az idők végéig tükröződni fog földi gyermekeiben is, akik Krisztushoz hasonlóan igyekeznek megdicsőíteni őt. A fiúság mellett Krisztus titkának legátfogóbb kifejezője az, hogy őaLogosz, a Szó, az I g e. őbenne az Atya legbensőbb, végtelen szavát intézte az emberhez. Egészen kimondta magát, amennyire az a teremtményi keretek között lehetséges volt. Ahogy az embernek a legemberibb megnyilatkozása a beszéd, úgy van ez Istennél is. Már az Ószövetség különös hatást tulajdonított az isteni szónak. Krisztusban azt a Szót kaptuk, aki Istennél volt és maga is Isten volt. Azóta ez a szó itt van és nem lehet hallatlanra venni. Az egyháznak az a kiváltsága, hogy a világ végéig hordozza, hirdeti és értelmezi ezt a Szót. Benne van Isten közölnivalója, ígérete, vigasztalása, bátorítása és figyelmeztetése. Ez a Szó egyszerre hívás és ítélet. Sőt erő árad ki belőle, hogy aki hallja, az válaszoljon rá. Nem marad pusztába kiáltó szó, mert „enyéim ismerik szavamat és hallgatnak szavamra" (Jn 10,4). Az általános jelképek közül a két legfontosabb: az élet és a világosság. Mégpedig ebben az összefüggésben: Őbenne élet volt, és az élet volt az emberek világossága (Jn 1,4). Az evangélium kísérő irata, János első levele is erre hívja fel a figyelmet: „az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla és hirdetjük nektek" (1Jn 1,2). János evangéliumában a két legünnepélyesebben leírt csoda a vakon született fiatalember meggyógyítása és Lázár feltámasztása (9, és 11. fej ). Az elsőnek a kicsengése ez: „Azért jöttem.a világba, hogy ítéletet tartsak: hogy akik nem látnak, azok lássanak, és akik látnak, vakok legyenek" (Jn 9,39). A másodiknak a mondanivalója pedig ez: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, ha meghalt is, élni fog" (jn 11,25). Nem kétséges, hogy a gyarló embernek elsősorban erre a kettős gazdagságra van szüksége: világosságra és életre. Az egyik biztosítja a szellem kibontakozását, a másik megment a semminek, a lét ürességének a fenyegetésétől. A földi haladásban, a tudomány, a technika és a civilizáció fejlesztésében is a mélyebb megértést és az élet alapvető bizonytalanságának a gyógyítását keressük. Krisztus azt a világosságot és életet közvetíti, amit az Atyától hozott, s ami már az örökkévalóság tartozéka. 212
