Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Jézus emberi valósága

A másik: Xavéri Ferenc életéből vett példa, amelyből még jobban kiviláglik, hogy vannak azért — emberi mérték szerint is — hiteles analógiái a megtestesülésnek. Az ő életáldozata egy föltehetően ragyogónak ígérkező tanári pálya föladásával veszi kezdetét, melynek során spanyol nemesi büszkesége is az oltárra kerül. Ez az életáldozat azonban nem egy hónapig tart, hanem élete végéig, 1552-ig, a Távol-Kelet Indiától Japánig terjedő hatalmas térségeiben. Többnyire egyszerű, tanulatlan emberek között él. Sokakat megkeresztel, oktatja a gyermekeket a katekizmus legelemibb ismereteire, alkalmazkodva az ottani életformához, ameddig lehet, ezeken a — Pál apostolra emlékeztető — irdatlan missziós utakon, a megváltás szolgálatában.

A nagykorú kereszténynek tehát arra kell rádöbbennie, hogy Isten nem „felülről" váltja meg az embert, hanem „belülről", saját Valóságának a Fiú általi megtestesülésével, a biológiai fogamzástól a megdicsőült emberség teljes fölvállalásával, Karl Rahner szavaival kifejezve: „végérvényesen" és „visszavonhatatlanul". A biológia ma már az embernél is nyíltan elfogadja a „szűznemzés" lehetőségét (bár ez konkrétan még csupán a leánygyermekekre vonatkoztatható), (Id. A. Smith: Testünk titkai, Bp. 1972. 60. o.). A hit belső logikája szerint semmi okunk arra, hogy Jézus Krisztus megváltói küldetését tekintve az emberréválásnak ezt a módját kétségbe vonjuk. A nagykorú hit nemhogy megkérdőjelezhetne az általános biológiai tapasztalatokra hivatkozva ezt a titkot, hanem egyenesen megköveteli. Erre akkor döbbenünk rá igazában, ha végiggondoljuk, hogy hányszor fordul Jézus az „Atyához", hogy egész élete, emberségének első nagykorú döntésétől fogva párbeszéd az örök „Atyával". S ez olyan elemi erejű és annyira egyértelmű, hogy Jézus részéről teljesen kizárja Józsefnek, a nevelő apának még az említését is. Anyja, Mária említi: „apád és én . . . kerestünk" (Lk 2,48). Már a tizenkét éves Jézus válasza, hogy neki nem „apja" (=nevelőapja), hanem „Atyja" dolgaiban kell fáradoznia (Lk 2,49). S mások mondják, hogy ismerik atyját és anyját (Jn 6,42), hiszen földi apa fiának vélték (vö. Lk 3,23), amin nem lehet botránkozni. Mária szavaival kapcsolatban pedig tudjuk, hogy a Bibliában az „atya" szónak is több értelme van (nevelőatya, ősatya — Ábrahám).

Jézus fogantatásának hitünkben vallott módja tehát nem sérti az ő valóságos emberségét, sem a nagykorú keresztény „intellektuális becsületességét", amikor ezt elfogadja és így fogadja el. Az embrionális fejlődés viszont hozzátartozik az emberi egzisztencia teljes vállalásához, a mitológia fölszámolásához. S ebben ma már — Teilhard nyomán — kezdjük sejteni a mélyebb teológiai jelentést is: Jézus Krisztus az anyagi és biológiai lét tejes evolúcióját foglalja össze, hogy az embrionális fejlődés kezdeti lépcsőfokait vállalva jusson el a beteljesülésig.

Nagykorú kereszténynek kell lennünk továbbá, hogy az anyaméhben való embrionális fejlődés mélyebb megértése után Jézus születésének kérdésében is kinőjünk a gyermekibb tudatszintű elképzelésekből. Abból a megható igyekezetből például, ami egyes teológusok nézetében tükröződik, akik azt bizonygatták, hogy Mária szülése nem lehetett nehéz szülés, amely — a hagyományos elképzelés szerint — az áteredő bűn következménye, hanem egészen könnyed és fájdalommentes. Magam viszont hajlok arra, hogy Mária megosztotta a gyermeküket világra szülő asszonyok fájdalmát, bár persze ezt nem tudhatjuk. Az viszont már közhely a biblikus tudományban, hogy a Jézus születését leíró evangéliumi részek stílusa, „műfaja" lényegesen különbözik azoktól a részektől, amelyek Jézus halálát írják le. Jézus születésének leírásában az evangélisták igen különböző módon nyilatkoznak meg. János kifejezetten teológusként kezdi (En arché én ho Logosz ... Jn 1,1) és teljesen mellőzi a betlehemi születés leírását. Máténál szembetűnő a kate- kétikai igyekezet: Jézus születésében beteljesül az Ószövetség Messiás-várása (Mt 1—2. f.). Lukácsnál az egyszerű és emberileg egyetemes tény nyer kifejezést: Mária „megszüli", „bepólyál- ja" és „jászolba fekteti" gyermekét. A hitünk szerint világrenditő eseményt azonban olyan képekkel övezi, amelyekben az angyali jelenés, a „mennyei seregek sokasága" egy díszes színpadot juttat eszünkbe. A szentíró dramatizál, s a későbbi Betlehem-ábrázolások költői elképzelései ebből merítenek. Ez pedig már nem a történetileg hiteles dokumentumok műfaja, tudjuk. A valóságot megrendítő szépségű prózában fogadjuk el, amit Gál Ferenc így fogalmaz: „Itt nincs ragyogás, sem angyali segédkezés". A napkeleti bölcsek látogatásával kapcsolatban pedig tapintatosan megjegyzi: „ezen érezhető legjobban a stilizálás és a katekétikai előadásmód" (Id. Jézus Krisztus a Megváltó, Bp. 1972, 94. és 99. o.). Jézus ebben is vállalta és megosztotta egzisztenciánkat, s ezen belül még a szegény és kiszolgáltatott életformát.

207