Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Jézus emberi valósága
VII. Mindez a szeretet teofániájának csak egyik oldalát mutatja be. Teljesség kedvéért legalább röviden két fontos kiegészítést kell jeleznünk. — Az egyik az, hogy a szeretet kétarcú jelenség. Csak az képes a feléje áradó szeretetet észrevenni, felfogni, értékelni, aki maga is szeret. Senki sem lehet barátom, ha én nem vagyok a barátja. Isten szeretete is csak úgy lesz számomra valóság, ha én is szeretem az Istent. A világ fogalmai szerint gondolkodó ember ennek a megjegyzésnek fontolgatásában zárt kör előtt találja magát, mert két követelménnyel találkozik, melyek kölcsönösen feltételei egymásnak. Hiszen a világ nyelvén a szeretet lényegében véve érzelem, ami talán elhatalmasodik rajtam, de ami nem tőlem függ. A hit nyelvén azonban a szeretet elsősorban szabad önátadás. Először merészen, a puszta hitre építve, mintegy magamat legyőzve átadom magamat az Istennek, aztán ébredek rá, hogy ő végtelenül jobban szeret, —éspedig előbb szeretett, úgy, hogy az én szeretetem csak gyenge és méltatlan válasz az ő hívására; Így gerjedez aztán bennem is a vonzódás afelé a bölcs, gyengéd és mégis olyan erős élettárs felé. A szabad önalávetés nyitja meg a megértő rokonszenvnek az útját. A második kiegészítő megjegyzés az Istennel való szeretetviszonynak és a felebaráttal való baráti viszonynak az összefüggését idézi emlékezetünkbe. A két szeretet elválaszthatatlan egymástól. Csak úgy tudom igazán elfogadni az emberi közösséget, ha azonosítom magamat annak központjával, Istennel; csak úgy valósulhat meg bennem az Isten szeretete, akit nem látok, ha egész szívvel javát akarom az ő világának, amit látok. Ez a két megjegyzés visszavezet ahhoz a jelenséghez, aminek a leírásából kiindultunk. A mi kis öngyilkosunk csak úgy tudta volna elviselni ezt a szeretetlen világot, ha valaki megérttette volna vele az Isten szeretetét, mely sohasem hagy semmi kívánnivalót; de csak úgy lett volna képes megoldást találni a mennyei Atya szeretetében, ha tapasztalatból megtanulta volna, hogy a legfontosabb kérdés számunkra nem az, hogy mások szeretnek-e minket, hanem az, hogy mi teszünk-e valamit mások javára. Mert üdvözítő Istenünk végső fokon az Istenért és a felebarátért való szabad önbevetésben nyilvánítja ki jóságát és emberszeretetét, abban ment meg minket. Boda László JÉZUS EMBERI VALÓSÁGA Nem volt még földi ember, akinek hiteles arcképe ennyire lekötné rejtvényével az emberi érdeklődést— térben és időben. Nem volt még ember, akinek arcképét annyian festették meg képzeletük latbavetésével, mint ő. A turini lepel sokáig rejtette azt az arcot, melynek alapvonásai feltűnő rásejtéssel élnek az emberi tudatban, s olyan kivételes művészek vásznain, mint például Ti- ziano, aki az Adópénz c. képén talán a legközelebb jutott hozzá. S mégis a turini lepel jelentette az igazi szenzációt, amikor a fényképészet technikája révén a leplen maradt nyomok negatívja pozitív képpé változott, olyan hatást keltve, mint egy képi információ útján közölt kinyilatkoztatás. Ez a hatás ma is tart, függetlenül attól, hogy a szigorúan tudományos ítélet nem jut tovább a „lehetséges" vagy „valószínű" fogalmainál. A különböző szakemberek konzíliuma, egyesített megállapítása nem zárja ki, hogy a keresztről levett és gyolcslepelbe takart Krisztus meggyötört és mégis nyugalmat árasztó arcmása van előttünk. „Az emberarcú Isten” . . . Mennyire más ez a kijelentés, mint amit a vallástörténet valamennyi próbálkozása és szánalmas kudarca tükröz: emberi lényként ábrázolni az Emberfölöttit, az Abrá- zolhatatlant. Fantáziánk minden merészsége és nyomorúsága rendezi itt meg évezredeket és kontinenseket átjáró gyanús tárlatait Istenről, akit saját képünkre és hasonlatosságunkra formáltunk, hiábavaló igyekezetünkkel. Itt viszont valami egészen másról van szó. A Szentírás szóbeli információjának betetőzéséül Isten — hitünk szerint — elküldte hozzánk Egyszülött Fiát, a megtestesült Igét, megváltásunkra. így a szóbeli információhoz a kinyilatkoztatás képi információja társul, nem annyira a külső arcvonásokban, hanem Jézus Krisztus egész lényében, aki „a láthatatlan Isten képmása" (Kol 1,15). Katolikus hitünk egyik legalapvetőbb és legszilárdabb hittétele, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. (Ld. Előd: Katolikus dogmatika, 326—330.) Ez a hittétel tulajdonképpen egyszerű, és fogalmazása, minden dialektikája ellenére, világos. A különös az, hogy igazában a látszólag könnyebbik fele a nehezebb: Jézus embersége. Nem mintha az istenség nem jelentene 205
