Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Hitvallások - ökumenikus megvilágításban
zonnyal nem két különböző irányba haladnak, hanem közös célpont felé mutatnak. Ha elérendő célunk a látható egység szempontjából nélkülözhetetlen hitegység, akkor egyszerre mindkét úton kell járni. L. Vischer előbb említett előadása (megjelent in: Confessio fidei, Studia An- selmiana, 81. Roma, 1982.) ezt a meggyőződést fejti ki az Egyházak Világtanácsán belül működő Hit és Egyházfegyelem Bizottságában folytatott széles körű ökumenikus eszmecserék figyelembevételével. A továbbiakban ismertetjük lényeges észrevételeit és megállapításait. Az ősegyház hitvallásainak előnye és elégtelensége. Kérdés: milyen mértékben tekinthetők az egyházak közös alapjának? A válasz ismerősen hangzik: ezek a hitvallások a még osztatlan egyház hagyománykincsei; a mai egyházak nagyobb része a szakadások után és ellenére is a magáénak vallja őket; lényeges kijelentéseit, mégha különbözőképpen magyarázta is, ismételten felhasználta; a reformáció sem vonta kétségbe: az egyház hűséges maradt hozzájuk. Mindez nem azt sugallja-e, hogy közös vonatkoztatási rendszernek tekintsük őket? Vagyis az a tény, miszerint az egyházak elismerik maradandó érvényességét, és legalábbis bizonyos alkalmakkor elmondják szövegét, nem adja-e elégséges bizonyítékát annak, hogy ugyanazt az Urat és ugyanazt az evangéliumot vallják? — A javaslat tetszetős, de ugyanakkor nehézségei is vannak. Első helyen kell említeni: az egyházak nemegyszer az ősegyházi hitvallásoknak még a betűhív formájában sem tudnak megegyezni. Gondoljunk pl. a nicea—konstantinápolyi Credo szövegének a keleti és a nyugati hagyományban kialakult különbözőségére. A betoldás, amelyet a nyugati egyház végérvényesen a XI. századtól illesztett be a Credo szövegébe — azaz: a Lélek nemcsak az Atyától, hanem a Fiútól is származik — mind a mai napig az ökumenikus párbeszéd megoldatlan kérdése. Noha a különbség egyesek szerint lényegtelen, mások szerint viszont — így az ortodoxok — lényeges, mert tartalmi és formai okokból egyaránt akadálya az egységnek. Ezért — vélik az utóbbiak — nem elegendő, ha a Nyugat formai okokból visszatér a niceai hitvallás eredeti szövegéhez. A teljesebb közösséghez hozzátartozna a Szentháromság és mindenekelőtt a Szentlélek Szentháromságon belüli helyének tartalmilag egységes értelmezése. A filioque említése újabb nehézségre hívja fel a figyelmet: a niceai Credo betűhív elfogadása még nem jelenti ugyanannak a hitnek a megvallását. Az ősegyház hitvallásait ugyanis különbözőképpen lehet értelmezni, (gy tehát felvetődik a kérdés: az egyházak milyen mértékben legyenek egyek a hitvallások értelmezésében? És a különbségeket közösen megfogalmazott formulákkal kell-e áthidalniuk? A hitvallások azonos értelmezésének követelménye könnyen azt eredményezheti, hogy az egyház egysége a hitvallásokat értelmező közös magyarázatokhoz kötődik mint feltételhez. Vajon nem kellene-e megelégednünk azzal, hogy a központi fontosságú dolgokban kölcsönös egyetértésre jussunk? Ha az egyházban a mindig új témákhoz kapcsolódó mindig új megfogalmazások kötelező jelleget öltenének, akkor ez az egyház a saját életét és tanúságtételét bénítaná meg. — A harmadik nehézség az ősegyház hitvallásai és a mai egyház kérdései között fennálló kapcsolatot érinti. Vajon egy hitvallás, amely az egyház első századaiban keletkezett, ma az apostoli hit összefoglalásának tekinthető-e? Azok, akik az ősegyházi szimbólumok közös elismerése mellett szállnak síkra, gyakran kijelentik: ezek a hitvallások a keresztény hit lényegét örök időkre kimondták. Valójában azonban a hitvallások meghatározott kontextusból erednek, amelyet meghatározott kérdések jellemeztek. Az egyház nemzedékről nemzedékre új élethelyzetekben él, és új kérdésekkel kell foglalkoznia. Nos, ezekre a kérdésekre a hitvallások alapján tud-e közösen válaszolni? Elégséges e a szövegek állandó újraértelmezése és kifejtése ahhoz, hogy hűséges maradjon az apostoli hithez? Vagy a Szentírás alapján ma önálló fáradozásra van szükség, hogy az evangélium szándékai a mai nemzedék előtt felragyoghassanak? Az ösegyház hitvallásai vitákból születtek, amelyek nyilvánvalóan egészen mások voltak, mint a mai kor kérdései. Ezért több mint kétséges, hogy a mai kérdésekre a hitvallások értelmezése alapján választ adhatunk. A keresztény örömhírnek azok az elemei, amelyeknek ma döntő jelentőségük van, nem fordulnak elő sem az apostoli, sem a nicea—konstantinápolyi hitvallásban. Isten országának várása, az Isten előtt álló ember értelmezése, az ember szerepe a történelemben, igaz, bennfoglaltan szerepelnek a hitvallásokban, valójában azonban érdeklődésük körén kívül állnak. A lényeg összefoglalását tehát mai kontextusban kell kibővíteni. Nem mintha az ősegyházi hitvallások értelmezése elvesztette volna jelentőségét, csak arról van szó, ne fűzzünk túlságos reményeket hozzájuk, mintha bennük mint csírában már mindaz bent volna, amit egykor ki kellene mondaniuk. 17
