Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Unger Zsuzsa: Egy testvéri egyházközség
szeretnének a szűkkeblűségen túljutva közvetlenül Krisztushoz tartozni. — Bőven kaptunk időt arra, hogy felmérjük, mit kíván a Lélek egyházközségünktől. Pásztoraink együttvéve éppen 60 esztendőt töltöttek el szolgálatunkban. Elődeiktől örököltek, maguk is szereztek (főleg az ajánl- kozásokat elfogadva) jó néhány világi munkatársat. Üj feladat volt a velük való együttműködés, gyakorlatlanul álltak bele a kényszerűségbe: ennyi tennivalót képtelenek lettek volna ellátni. Először a legnyomasztóbb s egyúttal legkönnyebben átadható munka került a laikusok korántsem amatőr kezébe: összegyűjteni, számontartani az apró gyerekeket: a keresztelési anyakönyv alapján értesítést küldtek az elsőáldozó korba jutottak szüleinek; a jelentkezőkről névsort szerkesztettek, a hiányzásokat figyelemmel kisérték. Centivel a kezükben mértéket vettek a nebulókról, gondoskodtak, hogy mindenkinek legyen megfelelő ruhája. — Legtermészetesebb — s Így is történt, — ha a munkatársak az érdekeltek közül, jelen esetben a hittanos szülők soraiból kerülnek ki. A segítők csapata évről évre változik, de mindig marad egy-két személy, aki az újakat betanítja. Szülői kezdeményezéssel indult, lelkipásztori visszhangra talált a kultúrműsorok ügye. Először szavalóversenyt rendeztek, később a műsor prózai-zenei anyagát is összeválogatták, betanították. Mindezt a világiak. Valóban hozzájuk illő feladat: segíteni gyermekeik lelki-szellemi gazdagodását, olcsó szórakozások helyett igényes vállalkozásokhoz szoktatni őket. — De miért a templomban? — Ez a kérdés több más gyakorlati és elvi problémát is felvet: mi az egyház helye a társadalomban? Egyáltalán: ki számít inkább egyháznak, a pap vagy a laikus? — Még nem volt alkalmunk közösen reflektálni ezekre az alapvető kérdésekre. így aztán sokféle vélemény létezik egyházunk táján, ami bizony zavarba ejti az érdeklődőt, ha a titkok egyetlen kulcsát keresi. — Ugyanazok a szavak kinél-kinél más és más húrokat pendítenek meg. Van pap, aki minden töprengés nélkül állítja, hogy neki szenteléséből folyóan Isten atyaságát kell reprezentálnia a közösségben. A másik szeretne szerény maradni, s azt kívánja: éljen ez a tudat a hívek szíve mélyén anélkül, hogy ki kellene követelnie magának. Mosolyogva legyint a harmadik: senki se fogja vágyaként bevallani ezt az atyaságot, mikor a testvériség van divatban. — Az útkeresés rányomja bélyegét a laikus munkatársakkal való kapcsolatra. Egyszer azt kívánják tőlük, hogy akadékoskodás nélkül hajtsák végre az utasítást, másszor pedig elváriák, hogy önállóan dolgozó, papot csöppet se fárasztó segítők legyenek. Szinte, hogy papi erényekkel bírjanak: türelemmel, önfeláldozással, kudarcot tűrőn, féltékenységtől mentesen, elhivatottságtudattal megáldva. Szögről leakasztani azonban ritkán lehet ilyen kész munkatársakat. Nevelésükre pedig nem jut idő, hisz épp azért van rájuk szükség, mert a papság időhiánnyal küszködik. ALULNÉZETBEN. Miután szóltunk a lelkipásztor papokról, fel kell mutatnunk az érem másik oldalát is, a lelkipásztori munkába bekapcsolódó világiakat. Oly közel vannak egymáshoz, és oly elválaszthatatlanul összetartoznak, mint az érem két oldala, — ám az is megesik, hogy éppoly kevéssé is ismerik egymást. A laikusok szemében nemcsak akkor hiteles a pap, ha az örök Atya földi képviselője próbál lenni, hanem még inkább akkor, ha Krisztust, a Fiút utánozza, aki barátként, testvérként állt az emberek közé, s mutatott szüntelen az Atyára. — A világiak nem érzik kielégítőnek, ha a papságból kiindulva, „nemlegesen" határozzák meg státuszukat. Olyan suta ez az igyekezet, mint amilyen furcsán hangzana, ha a papságot úgy definiálnánk, hogy ők azok, akik ünnepélyes keretek között, püspöki kézrátétel folytán elvesztették laikus karizmájukat. Vannak laikus munkatársak, akiket elcsüggeszt a papság részéről megnyilvánuló túl nagy hálálkodás. Mintha ugyan a pap kedvéért buzgolkodnának, és különleges jócselekedetnek minősülne, amit tesznek, noha Kirsztusért, — magukat haszontalan szolgának tudva — csinálják. — Az egyéni karitász-munka és a hozzákapcsolódó lelkipásztori segítségnyújtás felel meg leginkább a laikusnak. Vannak többen is, akik például áldoztatni járnak kórházba. Bátorítják a betegeket, előkészítik a pap útját, aki gyóntatni megy majd és szent kenetben részesíti a rászorulókat. — Könnyen illeszkedik a lelkipásztor munkájához a kirándultatás. Az egyházban és természetben is jártas szülők szívesen viszik ki a zöldbe a hittanos gyerekek csapatát. Maguktól csinálják, mert úgy tűnt, nem papi feladat az egészséges életmódra, környezetkíméletre nevelés. A papokkal szemben magas a mérce: legyenek mindnyájan nagykorú keresztények! A laikusoktól, a nép egészétől ugyanez nem várható el. A gond akkor kezdődik, ha a világiakat — talán a könnyebb kezelhetőség céljából — megpróbálják szabványosítani. Pedig soraikban sokkal nagyobb különbözőségek lehetnek, mint a papok között. Nem szabadna rossz néven venni, ha olyan munkát keresnek maguknak, amihez vonzódnak. Bizonyára ahhoz értenek legjobban. 183
