Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: "Rászedtél Uram..." (Jer 20,7)
TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK Szennay András „RÁSZEDTÉL URAM . . (JEREMIÁS 20,7) Isten még születése előtt kiválasztotta Jeremiást. Később megbízta, hogy menjen el a nemzetekhez és hirdesse számukra üzenetét. Jeremiás — érthető módon — megrémült; még csak alig 25 éves, tapasztalatlan ifjú s tudja, érzi, nagyon is járatlan a beszédben. Isten azonban megnyugtatja: azt választja ki, akit akar, és akit kiválasztott, azt alkalmassá is teszi szolgálatára. „Nézd, ajkadra adom szavamat. . ., hogy gyomlálj és rombolj, pusztíts és szétszórj, építs és ültess” (jer 1,10). És Jeremiás útrakel. De a megpróbáltatások egyre csak szaporodnak, kínjai és gyötrődése már-már elviselhetetlen. Néhány gondolata megrendítő betekintést ad a sokat üldözött, érzékenylelkű próféta lelkivilágába: „Rászedtél Uram! S én hagytam, hogy rászedj. Erősebb voltál nálam és legyőztél. Nevetségessé váltam napról-napra: Aki csak lát, mind kicsúfol. Az Úr szava minden nap gyalázatomra vált és csúfságomra. Már azt gondoltam: nem törődöm vele, nem beszélek többé a nevében. De ilyenkor mintha tűz gyulladt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni." (Jer 20,7—9) Ha mintegy hatszáz esztendőt előre lépünk, valami hasonlóval találkozhatunk. Jézus öröktől fogva az Atya küldötte volt, hogy eljöjjön közénk „gyomlálni, szétszórni, ültetni és építeni”. Mégis, nyilvános működése — a kezdeti „sikerek” ellenére — kudarcba fulladt. Csőd és eredménytelenség. A nép „összegyűjtése”, az „országalapítás” meghiúsult. Azután a nagy csaló dás: a melléje szegült kis baráti csoport egyik tagja elárulja, a többi pedig szétfut, magára hagyja. Elfogják, perbe fogják, halálra ítélik, bitófára vonják. Ez volt jézus földi sorsa. S ha ilyen volt — márpedig ilyen volt — akkor miért gondolná Jézus bármely meghívott követője, miért gondolnák az ő küldetésében járók, hogy az evangélium hirdetésében vállalt szolgálatuk sikerek szakadatlan láncolata, eredmények sorozata lesz?! Földhözragadt embersorsunk, hogy sikerélményekre várunk és vágyunk, hogy eredményeket, olykor látványos eredményeket szeretnénk felmutatni. Egyszer arról álmodunk, hogy megreformáljuk az egyházat, annak belső-külső berendezkedését, máskor, hogy nagyszerű hithirdetők, jó szónokok leszünk. Szeretnénk, hogy elismeréssel emlegessék hittanóráinkat, hogy olyan istentiszteleteket rendezzünk, melyet — mint jó színelőadás — vonzzák a résztvevők százait, ezreit. Tervezgetjük, hogy minta egyházközséget szervezünk és kapcsolatteremtő készségünket csiszolgatjuk, hogy csoportmunkánk egyre látványosabb legyen. Mindez nem is lehet másképp, hiszen — mint gondoljuk, — lelkipásztori munkánk életteli realizmusról tanúskodik. Ha azután a megálmodott, vágyott, elképzelt eredmények, sikerek elmaradnak? Ha prédikációink nagyon is középszerűek? Ha kateketikai munkánk során a nehézségek egyre csak szaporodnak? Ha elromlik kapcsolatunk az egyházközség vezetőivel, tagjaival? Ha ifjúsági munkánk során egyre több csalódás ér? Ha eluralkodik lelkűnkben a keserűség: mert még a régit, a megszokottat is alig tudjuk fenntartani, nemhogy újításokat gyökereztettünk volna meg plébániánk, csoportjaink életében? Ha remélt és vágyott eredményeink helyett — kudarcok, megpróbáltatások sorozata kíséri életünket? Lehetséges, hogy nem ilyen „töményen”, lehet, hogy egyszer kisebb, máskor nagyobb mértékben, de hasonlót már minden lelkipásztor, plébános, káplán, hitoktató átélt. Sikertelenségek és csalódások, belefáradás és rezignáció, örömtelen keserűség — melyik. Isten ügyét szoi179
