Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Békés Gellért: Eucharisztia és az egyház egysége
hogy az Eucharisztiában nem valami „eszményi" Krisztus van jelen, hanem maga az élő Kyrios áldozatának személyi önátadásában. A Urna-dokumentum (8. pont) a krisztusi áldozatnak ezt a jelenlétét az Úr mindörökké tartó főpapi közbenjárásával kapcsolja össze (vö. Róm 8,34; Zsid 7,25). Eszerint az Eucharisztiában az a Krisztus lesz jelen, akiről megemlékezik az egyház, vagyis az a Krisztus, aki üdvözítő művének teljes foglalataként él az Atya dicsőségében és önmagát mindenestől átadva Istennek, szüntelenül közbenjár üdvösségünkért. A 8. ponthoz fűzött kommentár ebben az összefüggésben igyekszik megérteni a krisztusi „engesztelő áldozat" eucharisztikus jelenlétének katolikus tanítását. Krisztus engesztelő áldozata a keresztfán „egyszer s mindenkorra" történt és „örök megváltást szerzett" (Zsid 9.12). Ezt az áldozatot sem megismételni, sem kiegészíteni vagy folytatni nem lehet, mert abszolút értelemben egy és teljes mértékben elégséges értékű (p/ene sufficiens) az emberiség bűneinek bocsánatára. Ez azonban nem akadálya annak, hogy a keresztáldozat, Krisztus rendelése szerint, szentségi jelekben jelenvalóvá és hatékonnyá váljék (az angol szövegben: actual, a franciában: agissant) az Eucharisztiában. Ebben az értelemben mind az anglikán—katolikus, mind pedig a katolikus—luteránus dokumentum elfogadhatónak mondja a katolikus tanítást. Az a tény, hogy az ökumenikus szentségtan a Szentlélek közreműködésével értelmezi az eucharisztikus jelenlétet, alapvető jelentőségű az egyházak eucharisztikus egyetértése felé vezető úton. A „teremtő" Lélek szerepe kiemeli a szentség misztériumjellegét és érthetővé teszi, hogy mindaz, amiről az Eucharisztia anamnetikus ünneplésén megemlékezik az egyház: a krisztusi üdvösség műve a maga teljességében jelen van az Eucharisztiában. A Szentlélek teszi a keresztfán végbevitt engesztelő áldozatot is jelenvalóvá és hatékonnyá. Ha az egyházak közt ilyen értelemben tisztázódik az eucharisztikus jelenlét és áldozat problematikája, akkor még csak egy súlyos kérdésben kell egyetértésre jutniuk: ez a duratio praesen- tiae, az eucharisztikus jelenlét tartósságának a kérdése. Kétségtelen, hogy ha a valóságos jelenlét gyakorlatban azonos az áldozat szakramentális jelenlétével, akkor elsősorban nem a kenyér és a bor jele, hanem az eucharisztikus emléklakoma, vagyis a kenyér evése és a bor ivása kerül kiemelésre. Krisztus és az ő üdvözítő áldozata az Eucharisztia ünneplésében lesz jelenvalóvá. A jelenlétnek ez a felfogása, az egyház tanítása szerint, nyilván feltételezi a kenyér és bor színe alatt megvalósuló jelenlétet. Ám ez a feltételezés csak akkor érvényes, ha az emléklakoma befejezésével a valóságos jelenlét nem szűnik meg: Krisztus nemcsak az áldozás megtörténtéig van jelen a kenyér és bor színe alatt, hanem az áldozás után is jelenvaló marad az eucharisztikus elemekben. Ennek következménye az, hogy a megmaradt elemeket ősi hagyomány szerint tabernákulumban őrzi és hívő áhítattal veszi körül az egyház. Max Thurian, taizéi teológus, a Li- ma-dokumentum egyik felelőse, bibliai alapon azzal okolja meg a duratio praesentiae-1, hogy Krisztus teremtő igéje elhangzott a kenyér és a bor fölött, s amíg Krisztus nem vonja vissza szavát, a kenyér az élet kenyere, a bor az üdvösség itala marad. EGYHÁZTANI ÉS LITURGIÁI TÁVLATOK. A „hogyan" kérdését logikusan követi a „hol" kérdése. Hol a sajátos helye az eucharisztikus emléklakoma megünneplésének? Milyen körülmények közt valósul meg a krisztusi üdvösség szentségi jelenléte? A kérdés nyilván nem fizikai helyre vonatkozik. Az Eucharisztia ünneplésének sajátos helye az egyház, mint a hívők közössége. A Lima-dokumentum szerint (1. pont) ez az egyházi istentisztelet központi aktusa, a katolikus—luteránus dokumentum szerint (24. pont) pedig ez „az egyházi élet forrása és tetőpontja." Egy alapvetőbb teológiai meggondolás azonban még jobban megvilágítja az Eucharisztia és az egyház kapcsolatát. Pál apostol az első Korintusi levélben így ír erről: „Mi egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesülünk" (10,17). A Lima-dokumentum (19. pont) hozzáfűzi ezekhez a szavakhoz, hogy az eucharisztikus áldozás nemcsak hogy táplálja az egyházi életet, hanem meg is teremti az egyházi közösséget. Miért? Elsősorban azért, mert az egyház Isten népe: a Krisztus által Istennel kiengesztelt, vele szent szövetségben élő testvéri közösség. Nos, az egyházi közösség éppen az Eucharisztiával ünnepli ezt a kiengesztelődést és szövetséget: az eucharisztikus áldozatban és áldozásban a megváltó és üdvözítő Krisztussal egyesül, s Krisztus által — a Lélekben —, a mennyei Atyával. Ki kell egészítenünk azzal a meggondolással, hogy az egyházi közösség azért Isten népe, mert Krisztus gyűjtötte össze; azért tartozik Istenhez, mert a krisztusi üdvösség részese. Apostoli szóval: azért Isten népe, mert Krisztus teste. A hivő ember ugyan már a keresztségben Krisztus testének és az újszövetségi Isten-népnek tagja lesz, de ezt a Krisztushoz, s általa az Istenhez tartozását az egyházi közösség 14
