Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 3. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: Nők az egyházban

A nők „küzdelmei". Továbbra is kulcskérdés, hogy a nőknek joguk van-e „küzdeni" azért, hogy az egyházban „hivatalosan" is küldetést nyerjenek. Szívesen és indokoltan hivatkoznak a Galatáknak írt levélre: „Nincs többé . . . férfi vagy nő, mert mindnyájan egy személy vagytok Krisztusban" (3,29). Az apostoli szolgálat nyitva áll a nők előtt (Isd. részletesen a Világiak apóst, szóló határozatot). Az egyháztagság azonban még nem jogosít fel senkit sem arra, hogy ilyen vagy olyan hivatalt is követeljen. Az ilyen magatartás máris leleplezné az illető nagyon is evilági ambícióit.

„A nők szolgálatra való hivatása az egyházban csakugyan probléma. Azt lehet mondani, hogy intézményesen nagyon kevés keret létezik ahhoz, hogy a nő ne csak „hívő" legyen, hanem a „szolgálatban" (diakónia, sőt leitourgia alakjában) része legyen. Az a rengeteg áldozatos tevékenység, ami nélkül megváltoznék az egyház arca, még mindig valami módon egyéni kezdeményezés gyümölcse. A papok rendesen nagyon keveset tudnak és akarnak tenni azért, hogy a női intézményes szolgálat kifejlődjék" — állapítja meg Alszeghy Zoltán.3

Bár itt elsősorban a sürgető, a köznapi teendőkre figyelünk, mégis emlékeztetnünk kell arra, hogy az egyház küldetése a világban anyai j e 11 e g ű . VI. Pál pápa a „Marialis cultus" kezdetű buzdításában hangsúlyozza: Az egyház — az erőszak világában — mind jobban felismeri anyai szerepét, amikor híveit szentségi kenyérrel táplálja, megtisztítja őket a gyónásban, oltalmazza a házasság szentségében, és a halálfélelemben Isten erejét közvetíti. Jézus Krisztus ugyan férfiként öltött testet, de ezzel a ténnyel egyidejűleg Máriát istenanyává tette. így lett Krisztus misztikus testének is anyja, első tagja, az Úr szolgálója, mindannyiunk példaképe. így tehát nemcsak nőies „jegyek" találhatók az egyházban, hanem a nők gyakorlati erényei az egyháznak nélkülözhetetlen értékei.

Az otthonteremtő. A nő közvetlen természetességgel, — mint a családot, — próbálja összefogni a keresztény közösséget. Jó célokat ugyanis csak közösségben lehet elérni, az egyház pedig lényege szerint közösség. Az első egyházakban a püspök, a pap együtt dolgozott a hívekkel, nőkkel és férfiakkal egyaránt. — „Ezért úgy gondolom — folytatja gondolatmenetét Alszeghy Zoltán — ma is a női részkérdés az egyház teljes életében, elsősorban a közösségek építésében (kiemelés tőlem) kell, hogy álljon. Sokan vagyunk, akik azt gondoljuk, hogy semmi sincs sürgősebb az egyház életében, mint az igazi .helyi egyházak' kialakítása, tehát olyan közösségeké, amelyek nemcsak dogmatikai, elvont meggondolások alapján, hanem tapasztalatilag is közösségek', tehát, melyekben a tagok ismerik egymást, egy ,mi'-élménnyel összetartozónak tudják megukat és ebből a közösségi tudatból színeződik az Isten Igéjében és az Eucharisztiában való részesedésük is. Ezeknek az .igazi', tehát lélektani és társadalomtudományi alapon is közösségnek mondható közösségeknek a felépítésére az otthon és a család specialistája, a nő különösképpen alkalmas . . . arról volna szó, hogy a női géniusz szabadon és felelős módon vehessen részt abban a közösségi átalakulásban, ami a diaszpórában élő keresztényeket a nyájból a sivatagban együtt vándorló néppé teszi."

Am ezek a magasztos célkitűzések megvalósulásuk során számos nehézségbe ütköznek. Ha a nő csupán ösztönösen akarja a különböző adottságú és munkakörű társait közösségbe fogni, gyakran az ellenkezőjét éri el. Ha pedig „áldozatosan" a munka zömét magára vállalja, inkább féltékenységet mint elismerést vált ki. A nőknek ezért különösen fontos, hogy főleg a közösségben adódó problémáikat, lelkileg is mielőbb feldolgozzák. Mivel ők a kis dolgokra érzékenyek, így az apró sérelmek felhalmozódnak bennük, mintegy a tudat alá süllyednek. Később már nem találják meg a közös hangot társaikkal, csak az állandó feszültség jelzi, hogy valami baj van.

Szükséges tehát, hogy mielőbb begyakorolják a helyes önreflexiót. Gyakran gondolják át cselekvésük indítékait, azok tisztaságát —, és elmélkedjenek arról a főigazságról, hogy az egyházban megismétlődik Krisztus élete, megkisértése, szenvedése éppen úgy, mint feltámadása. A misztikus test tagjainak részesedniük kell a Fő sorsában, hiszen Krisztus így hívta meg tanítványait: Vedd fel keresztedet és kövess engem! Elmélkedjenek sokat Krisztus szeretetéről és szolgálatából fakadó örömökről is, hogy lelkűkbe vésődjék: „Az én igám édes, az én terhem könnyű."

176