Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - KÖRKÉP - Bernolák Éva: Problémák és lehetőségek az új század küszöbén (Ahogy papok és világiak látják)
lentkezőkkel szemben. — ,,Előbb tanuljanak meg szolgálni”, — „a papok utasítása szerint dolgozzanak csak, ne akarjanak papok lenni". Érdekes, hogy a vidéki vélemények között nagyobb arányban olvasható elutasító megállapítás: 13%, míg a fővárosból csak 4%! (vesd ösz- sze a plébániai elfoglaltsággal!). A kapott válaszok alapján kitűnik, hogy inkább alkalmazottat keresnek a háztartás vezetésére, a templom körüli munkákra, munkatársnak nem tartják alkalmasnak őket: „túl anyagiasak", — „nincs kellő hivatástudatuk" — „a pap ellen szervezkednek" stb. — 21%-ban választ sem adtak. A világiaktól kapott vélemények is hűen tükrözik ezt a visszás helyzetet, ök is bizalmatlanságot, elzárkózást emlegetnek. Igen nehezményezik, mert „túl sok bárányt vesztünk. Biztos, hogy olyan sok időnk van?" — aggodalmaskodnak. Vagy a komoly figyelmeztetés: „Az eddiginél jobban vegyék igénybe a világiak segítségét, nehogy későn legyen!" — „A 24. órában van a papoknak az irányítási lehetőségük a világiak felett, hogy átadhassák szeretettel tudásukat, tapasztalataikat, s bevezessék őket a hitoktatásba, szociális szeretet-szolgálatba". Ahol már elfogadták őket, ott sem tartják jelentősnek munkájukat, inkább csak úgy „szemet húnynak" sok helyen személyük felett. „Vagy teljesen magára hagyják az embert, vagy minden lépésébe beleszólnak". — „Nincs közös, egymásra épített, összehangolt munkaterv. Azt sem tudják mit csinálok", — hangzik nem egy jogos panasz. — A spontán és tudatos véleménygyűjtésem kapcsán egy komoly konfliktushelyzet képe rajzolódott ki. Gyökere a szemléletbeli eltolódás. Ez csak részben magyarázható az életkori táblázatról is leolvasható „generációs" különbséggel. A szellemi, a szemléletbeli rugalmasság, nyitottság, vagy a konzervatív, megmerevedett kötöttség nem minden esetben párhuzamos az életkorral. Jelen esetünkben indíték lehet, hogy az egyháziak és világiak más-más szituációban élték meg a Vatikánum megújító törekvéseit. Míg az előbbiek egy „vesztett pozícióban" kénytelenek átalakítani önmagukban az évszázados „hatalmi és mennyiségi" szemléletet, addig a világiak előtt új lehetőségek nyíltak meg. ök az új társadalomhoz előb akklimatizálódtak. Ebben a küzdelmükben az otthonról kapott vallási alapot átmentették, sőt újból felfedezve a krisztusi tanítás mélységét, arra teljes elkötelezettséggel „IGENT" mondtak. Soraik között már ott vannak a „neofiták" is, akik lelkesen tették magukévá az evangéliumi örömhírt. Ezeket a tapasztalatokat szeretnék továbbadni a plébánia-közösségükben is. Legalábbis ilyen közösséget tételezve fel egyházközségükben. Ilyen szemléleti alapról kiindulva írta egy teológiát végzett pszichológusnő: „Az egyháziaknak a világi szakembereket jobban, őszintébben, partner számba kellene venniük, hogy igazán együttműködésről lehessen beszélnünk. Mintha azáltal, hogy valaki pap, feltétlenül és minden vonatkozásban „felettesnek", oktatónak vagy kioktatónak kellene lennie. Az ilyen aszimmetrikus kapcsolat helyett az egészséges szimmetrikus kapcsolatfelvétel elősegítené a hatékony együttműködést." — Egy gyógyszerésznő így látja az ellentét okát: „A teológiát végzett világiak ne akarjanak ,klerikalizálódni', a papok pedig ne .cselédet' keressenek, hanem Krisztusban testvért. . . Együtt imádkozva (mint kisközösség), és egymással megbeszélve a teendőket! A plébános legyen vezető: tudjon szervezni, kézben tartani, áttekinteni, és megkívánni a tudást, lelkiismeretességet, rendszeres munkát. Közben segítsen is hozzá tanáccsal, és ő is csinálja." A világiak nehezményezik az autokrata vezetést, a kiüresedett, formális egyházközségi életet, azt, hogy „a plébánosunk nem mer semmit kiadni a kezéből", — „félnek új útra lépni". — „Mindenféleképpen fiatalabb életstílus kellene". Egy kertészmérnök így látja: „Tudat- hasadás van az egyéni és a közösségi morál között. Az egyént a szószékről arra intik, hogy egyszerű, igazmondó, áldozatkész, hitvalló legyen. Míg a közösség meggondolatlanul költekezik, köntörfalaz, egymás előtt (között) is alakoskodik. Aki belülről látja ezeket a jelenségeket, az nem táplál többé illúziókat, s nehezen szenvedi el az ünnepi szónoklatokat." — Valóban, a világiak és egyháziak együttműködése új „egyházi életforma", telve bizonytalansággal, útvesztőkkel. Amint az egyik válaszoló meg is fogalmazta: „Az egyháziak még nincsenek hozzászokva a nyílt, kollegiális együttműködéshez." Ügy látják: „minél előbb fel kellene oldani a papokban a világi-komplexust". Egy orvosnő tanácsolja a világiaknak: „ha .nehéz' egyházi személyekkel találkoznak, ne általánosítsanak. Inkább igyekezzenek kapcsolatba lépni egészséges, nyitott személyekkel. Győződjenek meg, hogy egyre többen vannak ilyenek. E megtapasztalás birtokában aztán könnyebben fogják elviselni a már korszerűtlen stílusú, megmerevedett személyeket is. A századik .lekezelés' után se sértődjenek meg. Dolgozzanak tovább képességeik és ajándékaik mértékében felelősséggel, töretlen hűséggel a teljes 169
