Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - KÖRKÉP - Tarjányi Zoltán: Az eucharisztikus közösség papja
önmagad elől. Mélyülj el inkább abban a szűkös térben, amely számodra adott: ott föltalálod Istent és minden egyebet. Isten nem valami homályos sejtelem horizontodon belül. Isten önmagad legbensejében szunnyad. A hiúság elfut, a szeretet elmélyül. Ha önmagadon kívülre menekülnél, saját börtönöd magaddal vinnéd és menekülésed lendülete egyre inkább szűkebb körre szorítana. Ha önmagadba merülsz, bensőd egyre jobban kitárul és paradicsommá válik." Tarjányi Zoltán AZ EUCHARISZTIKUS KÖZÖSSÉG PAPJA Tolsztoj: Anna Karenina című regényének vége felé egy apró jelenetet olvashatunk. A főszereplő, Levin, feleségevei együtt rajtakapja a gyerekeket, hogy az étellel játszanak. A málnát a gyertya fölött megsütik, a tejet pedig szökőkút formájában öntik egymás szájába. Dolly megpróbál a kicsik értelmére hatni, s elmagyarázza nekik, hogy a felnőttek mekkora munkájába kerül a málna termesztése, a tej előállítása, a csészék megmunkálása: hogy amivel ők játékot űznek, az rengeteg erőfeszítés gyümölcse. „Levint meglepte az a nyugodt bizalmatlanság, amellyel a gyerekek anyjukat hallgatták. Azon bánkódtak csak, hogy szórakoztató játékuknak véget vetettek, s egy szót sem hittek el abból, amit anyjuk mondott. Nem is hihették, hiszen azt, amiben részesültek, nem is tudják egész terjedelmében elképzelni; éppen ezért azt sem, hogy amit szétrombolnak, ugyanaz, amiből élnek."1 Nem alaptalan a idézetet korunk liturgikus szétforgácsolására alkalmaznunk. A kultikus jelképek értése tekintetében olyan kátyúba jutott korunk, vele együtt egyházunk, sőt klérusunk, hogy Lustiger, Párizs bíborosa a következő kijelentéseket tette a szószéken: ,,A mise a hit középpontját érinti, mégis a leginkább félreismert valóság a gyakorlatban. Tudjuk, hogy keresztény életünknek, hitünknek és egyházunknak centruma az Eucharisztia, mégis sokan nem látnak többet a misében, mint előírt katolikus rítust. És azt gondolják, hogy ez egy unalmas rítus. Mondják: járok misére és unatkozom, semmi életteli ott nem történik, soha semmi nem változik. Hát minek is az egész?"2 Valóban, minden pap megtapasztalja, vasárnaponként — olykor négyszer-ötször is —, hogy a hívek egy része késve jön, és érdektelen szemlélője a cselekménynek. S mivel liturgikus és liturgiatörténeti képzése töredékes korunk papjainak is, sokan csak ismételgetik a II. Vatikánum alaptételét, mely szerint az Eucharisztia a liturgia „csúcsa és forrása", de gyermeki módon nem gondolnak annak egész terjedelmére, s nem tudják, hogy amit lelkipásztori ötletekkel „dúsítani" akarnak, „életképessé tenni", valójában abból élnek. Ahogy felnőtté kell válni, hogy a munkáról helyes képet alkothassunk, ugyanúgy lélekben és igazságban fel kell nőni a szentmise nagy drámájához, hogy éretten láthassuk: melyek az egyéni megoldás lehetőségei, s melyek a szent és moccanthatatlan lényegek. Mert ha ez utóbbiakat akarjuk „jobb szavakkal, jobb megoldásokkal" kicserélni, esetleg lerontjuk a történés teljességét. E lényeglátás hiányából sok ferde jelenség is fakad, pl. „Az Úr legyen veletek!" Emmánuel-gondolatának meghirdetése helyett „közvetlenebb" üdvözlési forma választása; az eucharisztikus imádság közös mondása a hívekkel; az igehirdetés helyettesítése dramatizálással, esetleg videózással stb. Végsősoron a papi önértelmezés hiányosságából és gyengeségéből nő ki az ekléziológia és liturgikus elmosódás, mert a személyes vonzású csoportokban való ténykedésből az a veszély származik, hogy „amit megéltem, azt hirdetem, azt képviselem a liturgiában is". Nem pedig az eucharisztia létteljességét. Mely nem más, mint Isten jóságáért való hálaadás. Hálás emlegetése a teremtésnek és a megváltásnak. Vagyis az üdvtörténet igenlése, megjelenítése és az abba való beépülés. Indokoltnak tűnik tehát újra átgondolni az egyházfogalmat, az abból kinövő eucharisztikus közösségfogalmat, s megkísérelni pontosítani a pap szerepét az egyház szak- ramentális életében. 161
