Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 2. szám - KÖRKÉP - Heller György: Igehirdetés itt és most - kinek, mit és hogyan?

csak nem is a darwinizmus és a Teremtéstörténet viszonya, hanem például, hogy hogyan lehetséges az, hogy eredetileg minden állat növényevő volt.

Azután jött XXIII. János pápa és a zsinat. A mai fiatalok el sem tudják képzelni, milyen boldogságot jelentett ez akkor! ,,Ki kell tárni az ablakokat!" mondta a pápa, s valahogy úgy éreztük magunkat, mint 1848 tavaszán a márciusi ifjak. A zsinat eredményeként megújult és a nép felé fordult a liturgia, s megújhodott a teológia (számomra különösen a szentírástudomány megújulása jelentett sokat). Egyházunk több-kevesebb sikerrel igyekezett levetni uralkodói palástját, s arra törekedett, hogy Krisztus vándorló népévé váljék. Ezzel egyidejűleg azonban a templomok kiürültek, a papi hivatások megfogyatkoztak. A legújabb fejlődés eredményeképpen egész Európában (tehát nemcsak a hivatalosan ateista ideológiájú államokban) az egyház egyre inkább olyan helyzetbe került, hogy a szekularizált társadalom számára inkább csak jelnek vagy kovásznak tekinthető.

Ügy tűnik, hogy az eddigiek kevés kapcsolatban vannak voltaképpeni témánkkal, pedig távolról sincs így. A bevezetőből kikövetkeztethetők azok az alapvető tények, melyeket — úgy gondolom — a magyar katolikus igehirdetésnek itt és most tekintetbe kell vennie. E tények az alábbiak:

— korábban elképzelhetetlen mértékben és ütemben megújult az egyház önértelmezése; — egy hosszabb időszak (talán kényszerű) egy helyben topogása után ugrásszerűen megújult a teológia; — a korábban kvázi-államegyház helyzetet élvező (?) magyar egyház egyik napról a másikra olyan helyzetbe került, melyben korábbi beidegződései alapján nem folytathatta életét, s ahol a templomajtón belüli igehirdetés a korábbinál is sokkal nagyobb jelentőséget nyert; — az egész fehér világot elöntő szekularizációs hullám hazánkat is elérte; — a jelenlegi magyar népesség mintegy kétharmada már mint egy ateista ideológiájú környezet polgára született és nőtt fel; — a keresztény erkölcs normái a magyar társadalomban ugyan kiveszőfélben vannak, de helyette eddig nem sikerült egy valóban hatékony marxista erkölcsi tudatot kialakítani.

E tényekből a mai magyar hithirdetés számára a következő problémák erednek:

1. a templomba többé-kevésbé rendszeresen eljáró vagy oda néha bevetődő hívek vallási ismeretanyaga — finoman szólva — szerény; — 2. a teológia rohamos megújulásának eredményeképpen óriási különbségek vannak még az olyan, vallásilag valamelyest képzettebb hívők vallási tudata között is, akiknek ismeretei koruk folytán különböző időszakokból származnak; — 3. a keresztény erkölcs és etika még a magukat vallásosnak tartó hívők között is egyre nehezebben válik „eladhatóvá"; — 4. a teológia fejlődése nemcsak a hívők, hanem a különböző korosztályú papok teológiai műveltségét is heterogénné tette; — 5. a vallásosságra irányuló társadalmi elvárás eltűntével, az ellenkező értelmű elvárás kialakultával az igehirdetés jelent(het)i a többé-kevésbé templomba szorult magyar egyház számára az egyik legfontosabb potenciális vonzóerőt.

1.A hívek vallási ismereteinek szintjére vonatkozóan mindannyian ijesztő tapasztalatokkal rendelkezünk. Egyik — akkoriban felső általános iskolás — lányom már a 70-es évek első felében meglepetéssel értesült egyik „tudományos világnézetű" tanárnőjétől, miszerint Jézust gyermekkorában a Nílusból egy kosárban halászták ki. Kevésbé mulatságosak annak a vallásszociológiai vizsgálatnak az eredményei, melyre a hetvenes évek közepén Bács-Kiskun és Veszprém megyében 13-30 éves fiatalok körében került sor.1 E felismerés — egyebekben is rendkívül érdekes — adatai szerint a szúrópróbaszerűen kiválasztott 637 (messze túlnyomó hányadában nyilvánvalóan megkeresztelt) fiatal csaknem 26%-a vallotta: „Tudom, hogy nincs, egy pillanatig sem hiszek Istenben"; azon 117 fő közül, akik szerint: „Határozottan hiszem, hogy Jézus Isten fia és ő maga is isteni személy" csaknem 15% abban sem volt biztos, hogy Isten egyáltalán létezik-e (!), sőt egy közülük meggyőződéses ateista volt. Ennek az ifjúságnak legnagyobb része nyilván nem sok közvetlen gondot okoz az igehirdetőknek, hiszen alig tévedhetnek be a templomba. De ha netán mégis betévednek — vagy házassági oktatáson jelennek meg, mit mondjon nekik a pap? Ügy vélem, ezek a „hívek" leginkább egy vonzó és érdekfeszitő templomi kate- kézissel lehetnek elérhetők. Ezért nem szerencsés kifejezés a „templomi hitoktatás", hiszen ott nemcsak a hitbeli ismeretek közlésével, hanem a keresztény életre való neveléssel is kell foglalkozni. Éppen most került kezembe a bérmálási oktatáshoz — jobban mondva: előkészítéshez — készült „Nagykorúság Krisztusban" című, újonnan megjelent könyv (nem „tankönyv"), melyet fényévnyi távolság választ el gyermekkorom derék katekizmusainak szellemétől. Az ilyen katekézisj az érdeklődők és keresők számára is az igehirdetés leghatékonyabb eszköze lehet, s lavinaszerű hatást indíthat el. S még egy: nagy erőfeszítéseket kell tenni a templomi ka106