Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - FÓRUM - Széll Margit (összegyűj.): Vélemények és vallomások az igehirdetésről
amikor én is kapok valamit belőlük. Egyszer valahol a szeretetről, a tapintatról, a figyelemről volt szó, és a pap a hétköznapi életre így alkalmazta ezt: Tessék megfigyelni, ha bejönnek a templomba, rögtön a pad szélére ülnek. Senki sem gondol arra, hogy jöhet még más is. Önző módon mindenki arra figyel, hogy onnan rögtön kiléphessen . . . Nagyon kedvesen megfogott az emberekben egy ilyen kis gyarlóságot, és biztosan sokan elgondolkodtak azon, hogy kis dolgokban is lehet valaki embertársaival figyelmetlen. Elgondolkozhattak azon is, hogy hány ilyen kis hibájuk van, amik azután halmozódhatnak, és egyszer komolyabb dologban robbannak ki. Mensáros László színművész Sokat vitatott kérdése egyházunknak az igehirdetés. Bíráljuk, szidjuk, magasztaljuk; ki-ki a maga elgondolása szerint viszonyulva hozzá. Hozzászólásomban nem szakmai kritikát szeretnék mondani. Ahhoz nem elég a felkészültségem. Abból a szempontból igyekszem megközelíteni, hogy mit kér és vár a mai hívő papjaitól, akik neki az evangéliumot hirdetik. Természetes, hogy jól képzett, s magukat állandóan továbbképző papokat szeretnénk. De legalább olyan fontos, hogy már a kispap teológusok képzésénél komoly súly essék a lelki, az emberségre való nevelésre is. Inkább legyen még ennél is kevesebb papunk, de ne legyenek hivatalnokok csupán. A keresztény régen túljutott a még a pogány korból átöröklött, magát oly sokáig tartó felfogáson. Ékes nagy szavakkal, frázisokkal, a retorika fogásaival, mutatós szóképekkel nem érik már be. Ahogyan a passzív, emberi érzésektől mentes, kifejezéstelen, üres tekintetű, csupán a test hibátlan arányait és szépségét hirdető ógörög és római művészeti alkotásokat is felváltották későbbi korok lelkiséget, emberséget, humánumot kifejező müvei. Lehet a szónok mégoly magával ragadó, fanatizáló, lendületes, szólhat könnyed eleganciával, lehet frappáns ötletekben gazdag, pompás orgánumé — ha életével nem támasztja alá mindazt, amit mond, ha nem éli az evangéliumot — nem adott eleget. Kevesebbet, mint az a pap, aki talán szerényebb tehetséggel bír, műveltsége is hiányosabb, beszéde akadozó, hangja fátyolozott, nem is szellemes, sőt, egyhangú, fárasztó követni, beszédeinek fölépítése is kifogásolható, csapong, félszeg, jelentéktelen a külseje, de: Istennel, Istenben, Istenért és híveiért él. Időt, fáradságot nem kímélve, magát feledve mindig másokért. A szívből jövő, őszinte prédikációt — nyúljon bár kissé hosszabbra — szívesen hallgatjuk. Csak amikor a szónok teljesen elfeledkezik magáról, az időről, hívei idejéről, azok sürgős otthoni, vagy munkahelyi teendőiről, kötelességeiről, amikor egyenesen nem lehet „lelőni" — az már a lelki ráhatás erős rovására megy. A hallgatók fészkelődnek, türelmük fogytán, elfáradnak, érdeklődésük lankad, már azt sem tudják, miről hallanak, rájuk váró dolgaikon jár az eszük. Jobbik esetben elbóbiskolnak, esetleg fölállnak és kiosonnak. Legnagyobb dicséret egy szentbeszédre, ha azt mondjuk: „Ez az ember hiszi, amit mond". Távolabb állók talán megütköznek ezen, nem értik. Mert hát hogyan is lehetséges, hogy aki Istennek szentelte életét, komolyan ne higgyen!? Az igehirdetők nem is sejtik, hogy amely percben megszólalnak, lelkűk a szájukon. Lehet, hogy merész hasonlat, de valahogyan így lesz érthetőbb: Ahogy Krisztus Urunkból „erő áradt", és úgy beszélt, ,„mint akinek hatalma van" s ezt a hatalmat, ennek erejét emberi szóval másként kifejezni, megmagyarázni, érzékeltetni máig sem tudjuk, csak hatásaiban mérjük fel, mint az elektromosságot, vagy az emberi gondolatot, értelmet, szeretetet — úgy árulja el a beszélő lelkivilágát az a rejtett pozitív erő, amit akaratlanul bár a hallgatók felé irányít, vagy aminek hiánya sajnálatos negatívumként megmutatkozik. Sokan nem mérik fel, a legodaadóbb hívek sem, a „bort iszik, vizet prédikál" jelentőségét. Igaz, minden beszédben akad, amit felhasználhatunk, lelkünk javára kamatoztathatunk. De az orvosban is akkor bízunk igazán, ha maga sem teszi azt, amit tilt (pl. a dohányzást). Ahogyan a keresztény családoknak is mindenkor példát kell mutatniuk, úgy annak, aki az evangéliumot hirdeti, minden erejével törekednie kell az evangéliumi életre. Az evangéliumi életnél nem csupán a „tiszta élet" követelményeire gondolok. Sok egyéb pozitívumra, ami mind az egyháziaknál, mind a világiaknál oly igen nagyon kívánatos. Mint az önzetlenség, ügybuzgóság, alázat, megértés, s mindenekelőtt a mindent mozgató, éltető, lobbantó és besugárzó Isten- és emberszeretet. 99
