Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 2. szám - FÓRUM - Széll Margit (összegyűj.): Vélemények és vallomások az igehirdetésről

abban a kereső rá is ismerjen a maga igazi kérdésére, megértse, megérezze, hogy ez az ő bajainak gyökere — s erre a valódi kérdésre kell megadni a valódi feleletet.

Hogyan? Érthetően. Nem olyan képekkel, például, melyek a hallgatónak mást jelentenek, mint az igehirdetőnek, vagy legalábbis nem magyarázat nélkül hagyva azokat. Azt mondjuk: Isten Atya — és ez igaz. De biztos, hogy egy mai tizenévesben pénz utáni hajszával elfoglalt, vele csendes beszélgetésekre soha rá nem érő apja mellett ez olyan képzeteket támaszt, amilyenekre az igehirdető gondol? Azt mondjuk: Isten király. Jut-e egy mai átlagembernek a mesebeli királyon, az „uralkodó, de nem kormányzó" néhány európai koronás főn vagy éppen valami ellenszenves diktátoron túl más eszébe? Érthetően. Nem teológus tolvajnyelven, tudást fitogtató vagy az igazságot a hallgatónak érthetetlen kifejezésekkel misztikus ködbe burkoló nyelven. A kereső ember azt várja, hogy mai nyelven, mai fogalmakkal, a tudomány mai szintjén, alapos tudás birtokában, de éppen ezért tisztán, egyszerűen kapjon választ, valódi választ a maga valódi kérdéseire. ,,A papnak ajkáról tudományt vár a nép" — az Igének ez a szava talán igazabb ma, mint valaha, hiszen száz és egy tájékoztatási forma vértezi ismeretekkel a keresőt, melyek sokszor éppen kérdéseit szaporítják.

Éppen ezért azonban, ha csak ismereteket közlünk, tudományos fejtegetéseket adunk, keveset adunk. Ezt a kereső megkapja máshol is, s ha az egyházban keres feleletet a maga kérdéseire, akkor ennél többet vár, mert azt tapasztalja, hogy ez nem hozott megoldást. Maga sem tudja pontosan, mit vár. Hitünk szerint azt, amiről alapjában minden igehirdetésnek szólnia kell: Istennek Jézusban hozzánk közel jött szeretetét. Pál athéni beszédének szavait módosítva így mondhatnók: Akit ti nem ismerve vártok, azt hirdetjük tinektek. Mert, ahogyan a Timótheushoz írt első levélben olvassuk, Jézus Krisztus azért jött a világra, hogy megváltsa a bűnösöket. A bűnösség pedig, ahogy én értem, nem pusztán bizonyos cselekedeteket jelent, hanem egy bizonyos állapotot, az Istentől való elszakadottság állapotát. Ebben az állapotban lehet sok jó dolgot is cselekedni, de ez nem változtat azon,hogy az állapot a bűnösség állapota. Az elveszett drachma változatlanul egy drachmát ér, csak éppen elveszett állapotban van. Ennek az elveszettség- nek ébred tudatára az ember, amikor magánosnak érzi magát, mikor szorongások gyötrik, mikor nincs öröme a munkájában, mikor, bár habzsolja a szexualitást, csömört érez, kielégületlen- séget. Ez jelentkezik mindjárt az első bűnbeesés után: a szorongásban, az egyszerre takarandó- nak érzett mezítelenségben, a munka keservességében, a gyilkos testvér botja zuhanásában. Ettől keres, ettől vár szabadulást a kereső ember — és ettől szabadít meg Jézus. Az addig barát- talanok az ő barátai lesznek, az addig szorongok, bizonytalankodók, kölcsönös gyűlölködésben élők erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkét, nem a félelmet kapják, tiszta szerelemmé válik a mohó szexualitás. Isten munkatársai lesznek, akiknek addig csak verejték és átok volt a munka, akik csak uralkodásra, a mások félrekönyöklésére törtek, a szolgálatban ismerik fel életük értelmét. Ezt kell hirdetnie az igehirdetőnek, egyszerű példázatokban vagy tudományos fogalmakban, ahogyan az a gyülekezet számára a legérthetőbb, a legvilágosabb, a legmeggyőzőbb.

Ahhoz azonban, hogy az igehirdetés meggyőző legyen, még valami szükségeltetik: a hitelesség. Amikor Pál arról beszél, hogy Jézus Krisztus azért jött a világra, hogy megváltsa a bűnösöket, ezt így vezeti be: Igaz beszéd ez. A görögben a pisztosz szó áll, ami azt is jelenti: megbízható, hitelt érdemlő, és azt is: valakiben megbízó, hívő. A szövegösszefüggésben kétségtelenül az elsőről van szó, de ez a kettős jelentés mégis figyelmeztet valamire: hitelt érdemlően ezt a beszédet csak az tudja hirdetni, aki maga is hiszi. Az Igét lehet okosan, tudósán hirdetni, és mégis hatástalanul, ha a váltság az igehirdető számára nem valóság, ha maga nem élte át a szabadulás csodáját, ha az Istentől való elszakadottság állapotából nem jutott el az Isten-fiúság állapotába. Mert ezt várják tőle. A teremtett világ sóhajtozva várja az Isten fiainak megjelenését. De még ez is kevés. A kereső ember elhiheti, hogy az igehirdető őszintén beszél, hiszi, amit mond, és mégsem érzi megoldottnak a maga életét. Úgy érzi: jó az igehirdetőnek, jó másnak, hogy ezt így tudja hinni — ő nem tudja. Pedig ő azt várja az igehirdetéstől, hogy végre nyugalmat találjon az ő lelkének. Ebben benne rejlik az igehirdető helyzetének egész képtelensége: az igehallgató olyasmit vár, amit az igehirdető egymaga nem tud megtenni. A Szentlélek csodáját várja, aki személyessé teszi számára a hallottakat, nemcsak hitelt érdemlővé, hanem elhitté: Jézus Krisztus azért jött a világra, hogy megváltsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én. Ezt a csodát semmi igehirdető nem tudja magától lértehozni, magából kitermelni, az igehallgató a lehetetlent várja tőle. És mégis, évezredek áldott igehirdetőinek és az igehirdetések hatására hit97