Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Nyiredy Maurus: "... bennem marad és én Őbenne" (Jn 6,56)
De nemesek a tanítványok voltak Jézus asztaltársai, hanem a kitaszítottak, a vámosok és a bűnösök is. Amikor együtt evett és ivott velük, elérkezett hozzájuk az Isten országa. Ezeket az elveszetteket is befogadta közösségébe, és ezáltal életük kiigazodott. Mindez a közös étkezésben valósult meg. A kenyérszaporitás csodájában Jézus ezreket táplált. Itt jelent meg úgy, mint az egész világ „vendéglátója", aki maga lesz a világ élete (Jn 6,51). Jézus étkezéseinek csúcspontja: erőszakos halálának árnyékában tanítványaival elköltött búcsúvacsorája, az „utolsóvacsora" volt. A három szinoptikus evangélium szerint ez a tulajdonképpeni húsvéti báránylakoma volt. Bár ezt — szakkutatók szerint — nem is lehet egészen biztosan állítani, a pászkavacsora mindenképpen az utolsóvacsora lelki, szellemi hátterét jelenti. Ez a pászkavacsora a távoli múltban, amikor az izraeliták még nomádok voltak, tavaszünnep volt. Majd egy új tavasznak, az Egyiptomból való megszabadulásnak lett az emlékünnepe. Végül Jézus egészen új tartalmat adott neki: az Atyához való visszatérésében ő maga a bárány és a lakoma. Ezzel az „átmenettel" (pászka) készít utat övéinek az Atyához. A megszokott ősrégi rítus szerint folyó vacsorában nem várt új esemény történt: A kenyérrel és borral kapcsolatos gesztusok és az ezekhez fűzött szavak. A tanítványok többé nem saját kenyerüket eszik, hanem az övét, és nem saját borukat isszák, hanem az ó kelyhéből részesednek. Ez a kenyér és ez a bor ő maga. Ezekben az olyannyira egyszerű és mégis oly nagy gesztusokban fejezte ki Jézus azt, hogy hogyan is értelmezte saját életét és halálát: „a tanítványokért és sokakért”. Kenyeret és bort adott nekik: ez vagyok én értetek, ö maga az ajándék, amit ad és azt az ajándékot adja, aki ő maga. Ettől kezdve Jézus minden pillanatban újra beléphet tanítványai életébe. Önmagával lepi meg övéit; szívük lángolni kezd és szemük megnyílik (Lk 24, 31 sköv). A Krisztussal megélt közösség A kommunió, azaz közösség részesülést jelent. Ez a részesülés azonban nem másvalaki dolgaival, hanem személyével, leggazdagabb embervoltával, bibliai szóhasználattal élve „szívével" ajándékozza meg a részesülőt. Az a drága kincs, amiben egymással „közösködünk", — emberi mivoltunk. Minden közösségnek az az értelme, hogy tagjai egymást többé, értékesebbé tegyék. Itt azonban meg kell állnunk. Részesülni egy másik ember életében úgy, hogy az teljes életével táplálékunk lesz . . .? Vajon akarhatja-e egy ember, hogy a másik az ő létében, szívében részesedjék? Kimondhatja-e ember: „Úgy szeretlek téged, hogy azt kívánom, bárcsak mint táplálékból, egészen belőlem élnél?" Lehet-e ilyet emberileg kívánni, sőt követelni? Ha megkérdeznénk egy igazán szerető embert: „Oda akarod-e adni azt, amid van, annak, aki neked drága?" — minden további nélkül beleegyeznék. „Fel akarod-e magad érte áldozni?" — szeretetének mértéke szerint erre is igennel felelne. „Akarod-e, hogy téged, a te konkrét létedet, mint élete táplálékát felvegye magába?" — itt vissza kellene riadnia: „Olyan vagyok-e, hogy szabad magammal betöltenem azt, akit annyira szeretek?" Nem érezné-e ebben a pillanatban bensejének minden ziláltságát, gonoszságát, tisztázatlanságát, nem védekeznék-e az ellen, hogy mindez átkerüljön a másikba? Nem félne-e attól, hogy méreggé válik számára? Jézus azonban mindennek tudatában mondja: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. így az is élni fog általam, aki engem eszik" (Jn 6,56—57). Egyedül Jézus az, aki ezt a hallatlan igényt megfogalmazhatja, aki az egységet ennyire radikálisan értelmezheti. Egyedül az ő embersége nem méreg (Jn 3,14—15; vö. Szám 21,4—9). Egyedül Jézus tiszta, „szent, ártatlan, feddhetetlen, a bűnösöktől elkülönített” (Zsid 7,26) emberségével kapcsolatba kerülve juthat el az ember a teljes gyógyuláshoz, vagyis a teljes embervolthoz, ami üdvösségünk lényeges összetevője. Jézus „En vagyok . . kezdetű kijelentéseiben fölfedezhetjük az égő csipkebokor élményében Mózest megszólító Istennek föltárulkozását: „Én vagyok, aki veletek vagyok, hogy megmentselek benneteket!" Jézus emberségében lett Isten igazán Odvözítőnkké, „Isten velünkké". A Jézus emberségében való részesedés számunkra a kenyér, a világosság, a víz, a kapu, az út, az igazság, az élet, a föltámadás — vagyis embervoltunk kiteljesedése, elérkezése önmagához Istenben. A Jézussal való közösségben döbbenhet rá az ember saját értékére, fontosságára, és tanulhatja meg önmagát szeretni. Minden kommunió (így nevezzük a szentáldozást is) annak kézzelfogható bizonyítéka, hogy Isten szeret engem. Ha pedig ez így van, akkor nem engedhetem, hogy az ösztönösség vagy a kétségbeesés tönkretegyen, nem kételkedhetem önmagámban. Az Eucharisztiában való minden részesülés — minden kommunió — ezt mondja: „Szeretett, elfogadott élet vagyok, jövőm van akkor is, ha most nem nagyon találok okot magam értékelésére." 94
