Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Széll Margit: Az Eucharisztia képei és jelképei
szent Kenyérben való állandó — mint mondják, „statikus" — jelenlétét félreérthető kijelentésekkel teszik bizonytalanná, miközben többször is ellentmondásba kerülnek önmagukkal — például amikor saját nézőpontjukból is elfogadják, hogy a megőrzött szent Kenyeret a következő áldozaton mint Krisztus testét adják táplálékul. Tudjuk, hogy egy hittitoknak „minden áron" való magyarázata és érteni akarása mindig is egyoldalúsághoz, tévedéshez vezetett. Hitünk titkáról csak az igazán hívók tudnak hitelesen és érdemlegesen vallani, azok, akik bizonyos hitérzékkel (sensus fidei) rendelkeznek. Az első keresztények egészen „természetesnek” vették, amint az ősi ábrázolások szemléltetik, hogy Jézus titokzatos módon jelen van az eucharisztikus áldozatban, magát táplálékul adja, de szentségileg is közöttük akar maradni. Krisztus jelenléte hitének ezt a történeti folyamatosságát jól tükrözi az Eucharisztia művészete. Az eucharisztikus jelképek Az ókeresztény ábrázolásoknál épp úgy megtaláljuk az eucharisztikus áldozatot, mint a kosarakban hordott szent Kenyeret, melyet a távollevők, a betegek, a foglyok erősítésére vagy éppen saját maguk lelki táplálékául vitték magukkal (Tarzicius —|-257 története stb.). Máskor meg tisztelettel őrizték az Eucharisztiát a pastophoriumban, amit már apostoli konstitúciók is megemlítenek. Jeromos leírja, hogy Szent Exuperius mindenét eladta, csak egyetlen kincset őrzött meg mondván: „senki sem lehet gazdagabb annál, mint aki magánál hordhatja Krisztus testét fonott kosárban és vérét üvegedényben." A jelenlévő Krisztust legkifejezőbben hallal szimbolizálták. Jézus eucharisztikus jelenlétét igazolandó, éppen ezt a jelképet emeljük ki az olyan isméi röbbi eucharisztikus szimbólum közül, mint pl. a bárány, mely a IV. századig mindig az Eucharisztiát jelzi (római Domitilla katakomba). A galamb csak akkor eucharisztikus jelkép, ha szőlővel vagy olajbogyóval táplálkozik (ismert a galambformájú tabernákulum a XII. századból, Salzburg). Kedvelt jelkép volt a VI. századig a főnixmadár (a római Cecília, Prassede, Kozma és Damján templomokban). Ezt váltja fel később a fiait vérével tápláló pelikán, melyet rendszerint fészkével együtt a Megfeszített feje fölé helyeztek vagy a kereszt tövébe, jelezve hogy Krisztus vérét ontotta értünk. A hal Genezáret és Tibériás környékén élők létfenntartója volt. Bár ezeknek a népeknek alaptáplálékuk a kovásztalan kenyér és a szőlő tiszta bora (az Eucharisztia színei), de az ünnepi jó falat a hal. Egy bőséges fogásból akár egy életre megvehették a család szükséges dolgait. Jézus lényeges tanításait rendszerint „haleseményhez" kapcsolta. Ha kedvezni akart tanítványainak, bő halfogással ajándékozta meg őket. így tapasztalatilag is megérezték, hogy Jézus a természetnek is ura, tanítását méginkább elfogadták. Lássunk két fontos szentirási jelenetet: Kétnapi meddő halászat után egyszeresek így szól Jézus Simonhoz „Evezz a mélyre és vessétek mélyre a hálót!" A gyakorlott halász szinte megrémül Jézus erejétől és O ezt a pillanatot használja ki arra, hogy Péter döntsön, elfogadja meghívását: „Ne féljl ezentúl emberhalász leszel!" (vö. Lk 5. fej.) Ötezer ember közös élménye maradt, hogy a hosszú tanítás után Jézus miként vendégelte meg néhány hallal és kenyérrel mindannyiukat. Az eseményt mindegyik evangélium leírja, mégis János apostol értette meg jól, mert a kenyér- és halszaporítást mintegy jelképes előzetest fogja fel (6,1—14), hogy ide helyezze Jézus kafarnaumi beszédét (6,22—44), melynek lényege „En vagyok az élet kenyere!" Sokan a tanítványok közül még ezek után sem értették, miről is van szó (vö. Mk 8,11), csak Jézus búcsúvacsoráján a szeretet példája, a szeretet parancsa után sejtették meg a szeretet szentségét azt, hogy Jézus önmagát kínálja táplálékul. Ezt az Örömhírt adják tovább az első keresztény közösségekben. Az Eucharisztikus áldozatok ősi helyein mindig rábukkanunk a hal képére. Az antik kultúrákból jól ismert „holtak hala" helyett (amit a pogányok az elhunytak mellé tettek engesztelésül), a keresztények az „élők Halát" hirdetik: Krisztust. A görög ichtüsz, IXBYÜ szó betűi Jézus nevét és küldetését rejtik magukban: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó (Euszébiusz, Konstantinusz élete II. 65.). Szent Ágoston igy magyarázza: „Ichtüsz, a hal olyan név, melyen a titokzatos Krisztust értjük, mert O a halandóság mélységében, mintegy élő tiszta vizben tartózkodik, de onnan kiemelik, hogy a terméketlen földön legyen táplálékunk" (De civ. Dei XVIII. 23.) — Alexandriai Szent Kelemen (II. sz.) egyik himnuszában olvassuk: „A halász csalogatja a kis halat és a gonosz hullámokból kimentve a szárazra emeli" (itt szerepcsere történt: a halász a Megváltó). A II. században Aberkiosznak, a frigiai Hieropolisz püspökének szavait vésték egy szarkofágra (Lateráni múzeum): „Mindenütt a hit vezérelt engem ... és mindenütt a tisztavizű forrásból 38
