Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Gál Ferenc: Az élet kenyere
szetfölötti valóságot ragadta meg, akkor bele kell törődni a semmibe, a jóvátehetetlen elmúlásba. Jézus egyedülálló vallási jelentősége is ez marad. O nem a tudomány, a civilizáció, a gazdasági élet vagy más hasonló vonalon hozott újításokat, hanem az emberi lét alapvető egzisztenciális problémáját világította meg: mi az erősebb, a halál vagy az élet? ö mégcsak nem is olyan próféta volt, aki üzenetet hozott arról, hogy Isten örök életet ígér. O saját magára mutatott, és bejelentette, hogy az örök élet itt van őbenne: én vagyok a feltámadás és az'élet, aki hisz bennem, ha meghalt is élni fog. Nem csoda, hogy nyilvános működése idején ez a kafar- naumi beszéd jelentette a krízist. Amikor ő ilyen igénnyel és ígérettel lépett fel, arra csak kétféleképpen lehetett válaszolni. Vagy bezárkózni az emberi tehetetlenség látszatába és lemondással kijelenteni, hogy kemény beszéd ez. Vagy pedig felemelkedni a hit magaslatára és bízni Isten mindenhatóságában. Jézus tehát az Oltáriszentség megígérésénél kellő pszichológiával is dolgozott. Először megvilágította azt, hogy ki ő, mit lehet tőle várni, s csak utána tért rá a részletekre, illetve a hit újabb követelményeire. Isten a prófétákon keresztül is alkalmazta a kinyilatkoztatásnak azt a módszerét, hogy az eddigi bizonyítékok alapján újabb titkokat jelentett be, s megkövetelte, hogy az ember azt is hittel fogadja. A módszerben benne volt az ember nevelése is: ha hittel válaszol, akkor majd több világosságot kap. A kafarnaumi beszédben még csak a megoldás lehetőségére mutat rá. Belekapcsolódik az áldozatbemutatás hagyományába. Amikor a zsidók az áldozat egy részét szent lakomában elfogyasztották, meg voltak győződve, hogy Isten vendégeli meg őket, és hogy ez az eledel valamiképpen Isten ajándéka. Ezen a vonalon volt értelme bejelentésének: A kenyér, amelyet adok, az én testem a világ életéért (Jn 6,51). Az ő teste tehát áldozat lesz a világ életéért, s benne való hitnek akkor adnak igazán kifejezést követői, ha részt vesznek áldozati lakomáján. Nehéz volna részletezni, hogy Jézus Kafarnaumban meddig ment el a kenyér és a bor jelképének kifejtésében. Az evangélium szövegében az ígéret szavait már együtt kapjuk a húsvét utáni megértéssel. Az egyházi hit és élet számára elég volt azt tudni, hogy az Oltáríszentséget Jézus, a Fiú ígérte meg, aki az Atyától jött, aki maga volt az élet, s ugyancsak ő mondta ki a kenyérre, hogy ez az én testem, s a borra, hogy ez az én vérem. Ezzel pedig igazolódott, hogy az ő teste valóban étel, a vére valóban ital. ö az örök élet kizárólagos közvetítője, s ezt az életet áldozatával szerezte meg számunkra. Követőitől megkövetelhette, hogy keresztáldozatát tiszteljék meg úgy, hogy részt vesznek áldozati lakomáján. A benne való hit, a hozzá való tartozás, áldozatának erejére való ráhagyatkozás ebben jut kifejezésre. Ezért támaszthatott tekintélyi követelményt: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. Itt jutunk el oda vissza, hogy megjelenéseiben miért történt utalás a kenyértörésre, ö eltávozik, tapasztalható módon nem marad itt, de a kenyér és a bor jelképén keresztül övéivel marad. Mégpedig úgy, mint annak az életnek a forrása, amelybe ő már beöltözött. Az élet közvetítésének módja még világosabb lesz, ha utalunk arra az újdonságra, amely a megváltással elérkezett. Jézus hallgatói, főleg a vallási vezetők, csak visszafelé tudtak nézni. Ezért mondja nekik: Fürkészitek az írásokat, mert azt hiszitek, hogy örök életet találtok bennük (Jn 6,39). Az írástudók elsősorban a törvény szövegére gondoltak. De a betű nem adhatott életet. A bölcsességi irodalom már szellemibb volt. Arról beszélt, hogy aki megtalálja a kinyilatkoztatott bölcsességet, az életet talál (Péld 8,35). Jézus ezzel szemben úgy áll az ember elé, mert a megtestesült Ige, aki öröktől fogva maga az élet, azért saját elfogadását teszi meg a mi életünk feltételének. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne" (Jn 6,56). 0 tehát nem valamit ad magából, hanem magát adja. Ezért ha az Oltáriszentség kegyelemközvetító hatásáról képet akarunk kapni, ezt a kijelentést nem kerülhetjük meg. A hatás elsősorban nem tárgyi adomány, hanem személyes kapcsolat és egymásban való lét. Annak az analógiájára, ahogy az Atya a Fiúban van és a Fiú az Atyában. Az Eucharisztia vétele tehát azt a személyes odafordulást tetőzi be, ami már a hitben is benne van: elfogadom őt, mert ő is elfogadott engem. Viszont ennek a kijelentésnek a valóságos jelenlét nélkül nem volna értelme. A hagyományos teológia ezt a jelenlétet inkább csak az utolsóvacsora szavaiból vezette le: ez az én testem, ez az én vérem. A kijelentés csak akkor igaz, ha a kenyérben és a borban végbemegy valamilyen természetfölötti változás (átlényegülés). Itt ugyanolyan erejű érvet kapunk: Aki magához veszi Krisztus testét, abban ő benne marad, s ő maga is átfogja a hívőt személyes erejével, szeretetével. Ezért az egyházi nyelvhasználat a szentség vételét egyúttal találkozásnak is nevezte. Érezzük, hogy az a „lélek és élet" kifejezés, amellyel Jézus a misztériumot megvilágította (Jn 6,63), mennyire helyénvaló. A jel, a kenyér és a bor arra való, hogy általa felemelkedjünk a hit, a szellem, a kegyelem világába. Jézus úgy lett az élet kenyere, hogy mérhetetlenül kiszélesíti földi életünket és látókörünket. Itt az örök lakoma, az örök élet légkörében vagyunk. A végső igazolást azonban az Atyára való hivatkozás adja meg. Jézus azért nevezhette magát „életnek", mert az Atya megadta a Fiúnak, hogy élete legyen önmagában (Jn 5,26). Azért ő mindent az Atyához vezet vissza: Amint engem küldött az Atya, én is úgy küldetek titeket. 86
