Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Tarjányi Béla: Mennyei kenyér
Amikor a kereszthalál után az apostolok élve viszontlátták Mesterüket, ugyanazzal a személlyel találkoztak, de már nem a földi Jézussal, hanem a feltámadt Krisztussal. Enni kért tőlük, tapinthatták a testét, látták sebhelyeit, — de zárt ajtón keresztül érkezett, földöntúli fényben ragyogott: egész valójával a természetfölötti világ részévé vált. Ha látták őt, nem alaktalan szellemet láttak, hanem földi alakjában, emberi testében jelent meg, — de ez a test nem por és hamu volt többé, hanem az Isten világának a része. Jézus testéből és véréből Krisztus Teste és Vére lett: a halottaiból feltámadt és megdicsőült Messiás. Amikor tehát Jézus követői a sze- retetlakomán kenyértörés közben megismételték Jézus szavait; ,,ez az én testem", „ez az én vérem", megértették, hogy a feltámadt Test és Vér: Krisztus a táplálékuk. (Nem véletlen, hogy az Újszövetség soha nem nevezi az Eucharisztiát „Jézus testé"-nek, „Jézus véré"-nek!) Akik az Eucharisztiával táplálkoznak, nem földi ember testét és vérét veszik magukhoz, hanem Krisztus megdicsőült Testét és Vérét: magát a Feltámadottat. A szenvedés és az áldozat lénye, a szégyen és a halál gondolata eleddig összeegyeztethetetlennek látszott a Messiás alakjával. Amikor azonban Jézus mindezeken keresztüljutva feltámadt, a tanítványok rádöbbentek, hogy az áldozatvállalás egyáltalán nem idegen a Messiás útjától, hanem egyenesen feltétele és okalapja volt annak, hogy a Messiás Jézus feltámadjon és megdicsőüljön. Az apostolok, mihelyt felismerték, hogy a kereszthalál érdemszerző, helyettesítő áldozat volt, új fényben kezdték látni az utolsó vacsorát, ezen belül az Eucharisztiát is. Felismerték, hogy az utolsó vacsora áldozati lakoma volt. Jézus meghívta őket erre a lakomára, hogy vegyenek részt az áldozatban, amelyet magára vállal, és a dicsőségben, amelyet elnyer általa. Még az Áldozat előtt történt mindez, de titokzatos módon már a feláldozott és megdicsőült Testet és Vért nyújtotta nekik táplálékul. 3. Az egység és egyenlőség szentsége. Az egybehangzó hagyomány (Mk Mt, Lk) hűségesen őrzi az utolsó vacsorának és az Eucharisztiának ezt az első (korai) keresztény értelmezését. Lényegében változatlanul közli ezt Pál apostol is, amikor az ötvenes évek derekán egyik levelében felidézi az Eucharisztia szerzésének történetét (IKor 11,23—26). Az utolsó vacsora leírása nála sem bővül újabb értelmezést sugalló kiegészítésekkel, magyarázatokkal, hisz ez a leírás időközben hagyományossá vált az egyházban, és nem lehetett rajta változtatni (vö. uo., 23. v.: „amint az Úrtól kaptam és nektek is átadtam"). De Pál nem azért idézi fel az utolsóvacsora történetét, hogy csupán a hagyományos tanítást ismételje. Újat is mond az Eucharisztiáról, hisz abban a korban él és ír, mikor Jézus alakjának, kilétének megértésében az egyház már jóval előbbre jutott. Az apostol tudja, hogy Jézus több volt, mint Messiás, közelebb áll Istenhez, mint valami közvetítő, megbízott személy. Miként Isten, úgy Jézus is „Űr" (= Küriosz); Istennek járó tisztelet illeti, mert ő az Isten Fia. Ennek tudatában hangsúlyozza Pál apostol, hogy az Eucharisztiát megkülönböztetett tisztelettel kell ünnepelni és magunkhoz venni (IKor 11,27—32). Nem közönséges étel ez, hanem az „Űr" Teste és Vére, tehát csak az ehet és ihat belőle, aki megtisztult a bűnbánat által. Bűnnel telt ember nem közelíthet Istenhez, tisztátalan nem érintheti a Szentet. „Saját ítéletét (=Pusz- tulását) eszi és issza", aki méltatlanul eszi az Úr Testét és issza az ő Vérét (29. v.). Ezenkívül Pál rámutat arra is, hogy az Eucharisztia által átalakul az emberi közösség: megvalósul Krisztus Titokzatos Teste, Isten fiainak szent közössége. Azokat ugyanis, akik méltó módon táplálkoznak ezzel a Testtel és Vérrel, az Eucharisztia titokzatos, természetfölötti egységbe forrasztja. „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mert mindannyian egy kenyérből részesülünk” (IKor 10,17). Az Eucharisztia a keresztények természetfölötti egységének szentsége, és egyben az egyenlőség záloga is. A visszaéléseket kemény szavakkal ítéli el az apostol. Mindazok, akik az Eucharisztiával táplálkoznak, és mégis viszálykodnak egymás között vagy megszégyenítik a közöttük levő szegényeket, az Úr vacsoráját a sátán vacsorájává változtatják (IKor 11,17—22). Semmiféle megkülönböztetésnek nincs helye abban a közösségben, amelyet a feltámadt Krisztus Testének és Vérének köteléke fűz egybe, — hisz mindegyikük egyformán Isten gyermeke. 4. Az élet kenyere. A hagyományos Eucharisztia-értelmezést (Isd. 2. pont) János apostol a század végén már meg sem említi evangéliumában. Bármily fontos (szerinte) is az Eucharisztia megalapításának története, a negyedik evangélista nem beszél róla, — valószínűleg azért, mert annak szövegét a hagyomány és a keresztény gyakorlat időközben változtathatatlanná rögzítette. A közben eltelt 60—70 esztendő alatt azonban az egyház fokozatosan felismerte, hogy Jézus a megtestesült Fiúisten, a második isteni Személy, aki éppúgy öröktől fogva létezik és örökkévaló Isten, mint az Atya. János Jézusról mindenekelőtt ezt kívánja elmondani evangéliumában. Es azt, hogy a Fiúisten földreszállása mit jelent az emberek számára. Természetes, hogy ebben az összefüggésben az Eucharisztia értelmezése is új vonásokkal gazdagodik (Id. Eucharisztikus Beszéd, Jn 6,22—58). 74
