Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Koncz Lajos: A hivatás teológiájához
a vonzódás, nem elég a lelkesedés. Ereztem, hogy ennél több kell, többet vár tőlem az Isten. Mi ez a több? A teljes önátadás Istennek, továbbá az igény a kegyelmi életre, a Jézussal való személyes kapcsolatra, az áldozatok vállalására, hogy — háttérbe helyezve a magam érdekeit — másokért éljek!"2 KOLONBOZO PAP-IDEÁK ÉS TÍPUSOK. A felvázolt két alapvető hivatásfelfogás mellett, azokon belül, felismerhető — történelmi megvalósulásban — még több, további konkrét hivatásfelfogás, ill. papi ideál, elképzelés és tényleges típus. Ilyenek: a lelkiatya, lelki vezető, aki főképp hívei egyéni vallási igényeinek szolgálatában buzgolkodik. Ha a vezetés inkább a közösség egészében valósul meg, „patriarchális", „pásztor"-vezető típusról beszélhetünk (ez a feudális korban a „főúr" szóba foglalódott paptípust is létrehozta helyenkint), de ha e közösségi vonatkozás a liturgiában érvényesült, liturgikus típusnak is nevezhetjük. Van továbbá az egyéni alapadottságok szublimációjaként (vagy visszaütéseként) szervező, alkotó, építő, vagy éppen adminisztratív, ökomonikus paptípus is, és ugyanígy dominánsan „tanárkodé" tanító, vagy szerzetes hajlammal visszahúzódó, imádkozó, engesztelő életet vállaló (Foucauld- típusú) lelkipásztor stb. Vagyis minden karakterológiai típus valamennyire megjellegzi a ráépülő papi attitűdöt és egyéniséget, úgyhogy még tovább is lehetne folytatni a típusok felvonultatását. De inkább korunk néhány vezető hittudósának elvibb, teológiai megközelítését, „meghatározását" vesszük még szemügyre a papság lényegéről. F. Klostermann és mások szerint pl. a pap „a közösség vezetője", H. Schlier kiemelésében a „krisztusi áldozat megjelenítője a világban"; J. Ratzinger „az egység szolgálójának" látja. K. Rahner „az isteni ige tovább- adójának” tekinti a papot, míg Greshake említett munkájában „Krisztus éí'az egyház reprezentánsának" mutatja be. E megközelítések divergenciája, de a II. Vatikánum többféle párhuzamos leírása is a papi szolgálatról — bizonyítják alaptételünket a hivatás és papság misztériumjellegéről és e titokzatos valóság benső gazdagságáról. A HIVATÁS BIBLIAI FELFOGÁSA. E misztériumnak immár mélyebb rétegei felé kell közelítenünk a hivatás bibliai fogalmának felidézésével, amelyre hosszú idő elfedése és lappangása után az újkorban talált rá újra és új fényben a kereszténység. H. Urs von Balthasar szerint a középkor teológiája hosszú időn át Isten szuverénitásának és mindenhatóságának igézete alatt állott, amelyet az ószövetségi Isten-kép és a hittudósok közül főképp Szent Ágoston (predesti- nációs tanával) határozott meg.4 Ebben a kisarkított felfogásban még nem bontakozhatott ki olyan megnyugtató hivatásteológia, melyben az emberi szabadság és a meghívottság is megfelelő helyet kapnak. Ehhez az újkor egész új ember- és világfelfogásának kellett megjelennie és integrálódni a hittudományba és a keresztény tudatba. De tulajdonképpen már Loyolai Szent Ignáccal elkezdődött, aki az egész újszövetségi üdvrendet Krisztus király prokla- mációjának ismerte fel, ahol mindenkihez elhangzik a szólítás és hívás: — a Király szolgálatába állni az Isten országa ügyének győzelemre-vitelére. Ez a csíra indította el kibontakozásra az újkor és mai teológia hivatástanát, és vezette ki az ágostonos-kálvini, majd janzenista kiválasztás és predestinációs teológia börtönéből, és segítette a visszatalálást a bibliai forráshoz. A hivatás kinyilatkoztatási értelmének kulcsát Szent Pál adja kezünkbe a Róm 9 és 11 fejezetek dialektikus elemzéseiben. Népének, a zsidóságnak alapvető kiválasztottságát és megátal- kodottságát az evangéliummal szemben — az egyetemes isteni üdvözítő terv egészében — végső soron mint a pogányság javára történt meghívást és titkot ismeri föl, Isten bölcsességének felfoghatatlanságában (vö. Róm 11,28—31; 33). Ennek és a prófétai, apostoli meghívásoknak alapján a hivatás bibliai fogalmát ilyen tömörségben lehet megadni: mindenki bibliai értelemben meghívott — a meg nem hívottak érdekében és javára meghívott. Vagyis itt is érvényesül Isten országának alaptörvénye: a korporativ szellem és szolidaritás. Ez az alapelv elsődlegesen és forrásszerűen áll magára Jézus Krisztusra, akinek hivatása, hogy „keresse és üdvözítse, ami elveszett" (Lk 19,10), és természetesen ugyancsak érvényes titokzatos mására, az egyházra, ahol ugyanez folytatódik a világ végéig és minden hivatásban. De ehhez a felismeréshez rögtön hozzá kell kapcsolni egy másikat és döntőt: ahogy Krisztus elsődlegesen személy, hogy aztán egy funkciót is teljesítsen, ugyanúgy minden hivatás a Szentírásban elsődlegesen perszonális, hogy aztán egy Istennek igent mondó személyes odaadás alapján funkcionálissá váljék, vagyis feladatra, bizonyos „hivatásra" diszponálható. S ez a kettő egy életre szólóan összetartozik. Nem lehet az első lépcsőt, a személyes önátadást később elhanyagolni, és csak a funkcionális feladattal, a munka elvégzésével akarni eleget tenni a hivatásnak. Amint hogy nem lehet előzetes kikötéseket, feltételeket sem szabni, mondván: követem a hívó szót, ha ezt vagy azt kaphatom feladatként. E szempontból is hasonló a hivatás lélektana a hitaktus lélektanához. A hitben sem az az elsődleges ui., amit hiszünk, hanem a személy, akit, akinek, akiben hiszünk. A hit is alapvetően perszonális jellegű misztérium, melyben „az ember szaba203
