Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Cselényi István Gábor: Lelkünk és testünk orvosánál - A bűnbánattartás és a betegek kenete a keleti szertartásban
rítusunkban megvan a liturgia előtti tömjénezés, az 50. zsoltár elmondása mellett. A misében is szerepelnek a bűnbocsánatért esdeklő ekténiák. A pap többször kéri saját nevében is: „Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek". Maga sem a „tiszták" felsőbbrendűségével áll az oltárhoz, az áldozat bemutatására készülve Krisztus „bűnös és érdemetlen szolgájáénak látja magát. De még egyéni bűnbánata is kollektiv, bűneit együtt látja övéinek vétkével: „bűneinkért és a nép vétségeiért irgalmadhoz esedezünk". Átváltoztatáskor a „bűnök bocsánatára" töretik meg Krisztus teste és omlik ki vére. Nem kell tehát különösebben bizonyítgatnunk az Eucharisztia bűntörlő erejét, amit megerősít a pap ál- doztatáskor mondott szava: „íme, ez illeti ajkaidat, elveszi gonoszságodat és bűnödtől megtisztít", ami nyilvánvalóan nem akar felmenteni a gyónási kötelezettség alól, ugyanakkor túl is emel a gyónásnak tisztán jogi keretein. Az egyik, Miatyánk utáni papi imádság fejezi ki talán legszebben, mit is jelent számunkra a megdicsőült Krisztussal való személyes találkozás: mint „lelkünk és testünk orvosa", jelenik meg, hogy megromlott emberségünket megjobbítsa, saját vérkeringésébe emelje. Ezért kérhetjük az áldozási imádságban: ez a találkozás szolgáljon lelkünk és testünk megtisztulására, „bűneim bocsánatára és az örök életre". Eszkatológiai létrendről van itt szó, amely nem mérhető evilági fogalmainkkal. A BONBANAT EGÉSZ ÉVI ÚTJÁN. Nagyböjti időben ugyanezek a szertartások még a szokottnál is több bűnbánati elemet tartalmaznak, az ünnepköri énekek a böjtelő és a böjt vasárnapjain szereplő evangéliumi szakaszok témáit visszhangozzák (Zakeus, vámos és farizeus, tékozló fiú, utolsó ítélet stb.); nagyböjt 5. hetében a keleti bűnbánattartás talán legmegdöbbentőbb dokumentuma hangzik fel: Krétai Szent András bűnbánati nagykánonja, amely nem más, mint kollektív lelkiismeret-vizsgálat. Ha igaz az, hogy az egyes ember végig ismétli az élővilág s főleg az emberiség fejlődését, úgy még inkább igaz, hogy életünkben végigéljük a nagy bűnösök szinte minden bűnét, de a nagy bűnbánók megtisztulás-vágyát is. Ez érteti meg a kánonnak ilyen sorait: „Adámnak, az első teremtett embernek bűneit követvén, tudom, meg vagyok fosztva Istenemtől, a mennyországtól s annak örömeitől, vétkeim miatt . . . Könyörülj rajtunk, Urunk, könyörülj rajtunk!" Üdvtörténetet átfogó kollektív bűnbánattal készít fel Kelet a megváltás drámájának átélésére is, annak belátására, hogy Krisztusnak mint „érettünk fölfeszített Üdvözítődnek haláláért mi is személy szerint felelősek vagyunk, épp ezért megváltást, gyökeres orvoslást is csak tőle remélhetünk; ahogy nagyhéten mondjuk: „Üdvözítőm, lelkem megmentője, kinek irgalma végtelen, ne vesd meg a te szolgádat". S ha az Isten Országából való kizáratást legbeszédesebben a királyi ajtók bezárása fejezte ki, húsvétkor legvilágosabban az szól a bűnök eltörléséről, az Ország kapuinak újra-feltárulásáról, hogy a feltámadási szertartástól kezdve negyven napon át nyitva marad a szentély ajtaja, s a liturgiának megszűnik szinte minden bűnbánati jellege. Érdekes viszont, hogy (mint erre Nikolasch is felfigyel) pünkösd délutánján újra megjelenik a bűnbánat témaköre, az ún. térdhajtási imákban: „Bocsásd meg minden szándékos és nem szándékos bűneinket, melyeket tudva vagy nem tudva, nyilván vagy titokban, cselekedettel, gondolattal vagy szóval elkövettünk . . .", amiben Kelet az üdvtörténet logikáját követi, hiszen a Szentlélek hozta meg az apostoloknak a bűnbocsánat hatalmát (vö. Jn 20,22—23.). Ezt hangsúlyozza a pünkösdi sztichira is: „A Szentlélek a világosság ... a bűnöktől megtisztító, Isten és istenítő", így válik teljessé a bűnbánattartás áramköre: akárcsak az Eucharisztia esetében, itt is együtt kell látnunk Krisztus és a Szentlélek munkáját. MAI PROBLEMATIKÁNK. A keleti rítus bűnbánat tartásának — ha ezzel a teljes liturgikus háttérrel együtt tartjuk szem előtt — igazi aktualitása akkor tűnik elő, ha a bűnbánat kérdésének zsinat utáni problematikájával vetjük egybe. A legújabb teológiai irodalom egyik sarkalatos megállapítása, hogy újra fel kell fedeznünk a bűn és a bűnbánat személyes és közösségi dimenzióját (vö. Felix Funke: Die Veröffentlichungen aus dem letzten zehn Jahren. Über die Beichte, Concilium 1971, 63. kk. és Marc Oraison: Was ist Sünde? Limburg, 1981.). Ami az elsőt illeti, mint Alszeghy Zoltán mondta Assisiben, egy e témakörben mozgó kongresszuson, végül is nem ,,bűnök"-ről kell beszélnünk, többes számban, hanem egyetlen bűnről: ha az ember személyi központjában már nem Isten áll, ha az ember létirányulásában eltávolodott Istentől. Ezért a megtérés sem lehet más, mint ennek az optio fundamentálisnak, alapdöntésnek áthangolása, átállítása Istenre. Ezt a teocentrikus bűnfogalmat konkretizálja a keleti bűnszemlélet, amikor, mint láttuk, a bűnben nem egyszerűen törvények áthágását, hanem a Krisztussal való személyes kapcsolat megromlását látja, s a bűnbánatban ezt az életmentő kapcsolatot szeretné helyreállítani. A krisztocentrikus jelleg segít elhelyezni a bűnbánat szentségét a többi szentségek sorában. A keleti bűnbánattartás egésze azt sugallja, hogy a bűnbocsánat — az áldozáshoz hasonlóan — a feltámadás utáni megjelenések hangulatát idézi, amelyeken Krisztus megbékélést, bűnbocsánatot hirdetett. Ezt fejezi ki még mai formájában is a görög katolikus feloldozó formula első része: „A mi Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus, ki isteni szent tanítványainak és apostolainak 194
