Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Schmatovich János: Betegek kenete az apostoli egyházban
megkenésekről: éspedig a testápolás (Mt 6,17), a tiszteletadás (Lk 7,38.46; Jn 11,2; 12,3), a végtisztesség (Mk 16,1) és a beteggyógyitás (Mk 6,13; Jak 5,14) esetében. A betegek kenetének szentsége kapcsán csak a két utóbbi szöveg jöhet számításba. Az a hagyomány, amelyről Mk 6,13 és Jak 5,14 szövege tudósit, adja meg az egyházban a betegek kenete szertartásának eredetét. Márk szövege röviden összegezi a Jézus küldetésében járó tanítványok működését: „sok ördögöt kiűztek és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak" (6,13). Ez a rövid (eljegyzés azért figyelemre méltó, mert előzőleg, a megbízatás során sehol nincs szó a betegek megkenéséről (vö. Mt 10,8; Lk 10,9). Miért végezték mégis? Hiszen arról sincs adatunk, hogy Jézus valaha is használta volna gyógyításai során az olajjal való megkenést. Apostolainak adott utasítások között egészen magától értetődő részletek is vannak, miért nem tett említést akkor a betegek kenetéről is? Talán nem akarta, hogy az apostolokat összetévesszék a korabeli gyógyítókkal? Küldetésük ugyanis nem a testi betegségek gyógykezelésére szól. A márki megfogalmazásra vonatkozólag legjobbnak tűnik az a magyarázat, amely utal az evangélista szerkesztői munkájára: a szerzőt a tanítványok húsvét előtti missziós tevékenységének bemutatásában már befolyásolta a húsvét utáni ősegyház pasztorális gyakorlata.1 Az apostoli egyháznak erről az élő gyakorlatáról világosan beszél a Jak 5,14—15 oktató jellegű szövege: „Beteg valamelyitek? Hívassa el az egyház elöljáróit és imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a beteget és az Ür talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer." — A kérdés továbbra is az, honnan ered az ősegyháznak ez a kenetgyakorlata? A betegek kenete őskeresztény szertartásának eredetét minden valószínűség szerint a bibliai hagyományban kell keresnünk. A legvalószínűbb magyarázat az, amely szerint Jakab itt csupán egy, már meglevő szokás továbbfolytatását szorgalmazza, s ez nem Jézussal és nem az apostolokkal kezdődött.2 Célszerűnek látszik visszanyúlni az Ószövetséghez, ahol éppen a kultikus hagyományokat összefoglaló Leviták könyvében a leprások tisztulási szertartásával kapcsolatban olvashatunk az olajjal való megkenésről és bizonyos imádságról (14,10 kk.). A Jakab-levél zsidókeresztény címzettjei előtt a betegek kenetének ez a szokása minden bizonnyal ismert és elfogadott volt. Jakab erkölcsi-buzdító szándékú levelében nyilvánvalóan nem akart új eljárást bevezetni, hanem egyszerűen feltételezte annak létét. Ezt a rítust tehát nem Jézus, nem Márk vagy Jakab léptette életbe, ősi szertartásról van itt szó, amely egyébként az egész ókori Keleten ismert volt. Természetesen nincs kizárva, hogy Jézus ehhez a gyakorlathoz bizonyos imát csatolt. Később azután ebből a rítusból szentség lett. Ha a szentség alapítására vonatkozó közvetlen krisztusi szóról nincs is tanúbizonyságunk, elég arra gondolni, hogy a Krisztus által alapított egyház, mint „ősszentség", küldetéséhez megkapta az egyes ember megszentelésére és üdvösségére rendelt kegyelmi javakat és azokat a földi élet döntő helyzeteiben, szent szertartás keretében ki is osztotta. Ilyen új fordulópont az ember életében a betegség, amikor az oly hamar kétségbeeső léleknek erősítésre van szüksége. Az ószövetségi háttér figyelembevételével joggal tételezzük fel, hogy a Jak 5,14 és Mk 6,13 szövegeiben jelzett kenetszertartás nem annyira gyógyító célzatú, mint inkább hivatalos kultikus-vallási cselekmény. Az őskeresztény szertartás értelmezése. Mind Jakab 5, mind Márk 6 szövege említést tesz a betegségről, az olajjal való megkenésről és az ebből fakadó gyógyulásról. Milyen értelemben beszélnek ezekről a dolgokról? Vajon a betegségben, a megkenésben és a gyógyulásban átvitt, lelki értelmet látnak vagy szó szerint fogják fel ezeket? Mindkét értelmezési irányzatnak vannak ma képviselői. 1. Az eszkatológikus értelmezés egyoldalúsága. Napjainkban egyre több teológus hajlik arra, hogy a betegek kenetében a lelki-szellemi szempontot részesítse előnyben. ' Mindenesetre már az egyházatyáknál is találkozunk hasonló utalásokkal. — Ez az értelmezés elsősorban a bibliai (ószövetségi) kinyilatkoztatásnak a betegségről alkotott fogalmára támaszkodik. Az ószövetségi zsidó gondolkodásmód vallásos szemmel nézte a világot. Ez a vallási érzék már a legkorábbi időkben kapcsolatot létesített a betegség és a bűn között. Isten boldogságra teremtette az embert (Tér 2). A betegség, mint minden más emberi baj, ellene van ennek az alapvető isteni szándéknak; csak a bűn következményeként lépett a világba (Tér 3,16—19), az isteni harag egyik jele (Kiv 9,1—12); az egyik legfőbb átok, amely Isten hűtlen és szövetségszegő népét eléri (MTörv 28,21 kk). A zsoltárokban a gyógyulásért végzett imát mindig a bűnök megvallása kíséri (Zsolt 38,2 kk.). Az ószövetségi iratokban a szenvedés, a betegség és a baj minduntalan szoros kapcsolatban van az ember személyes bűneivel, esetleg az első ember vétkével. Az idők folyamán azután megszületett a végkövetkeztetés: a szenvedő ember egyúttal bűnös. A betegség annak az állapotnak a szimbóluma lett, amelyben a bűnös ember él: lelkileg vak, süket, béna. így hát a betegség az erkölcsi gyengeség és az ember esendőségének tanújele. Azt a szituációt tükrözi, amelybe az ember belekerül, ha tudva és akarva megsérti Isten rendjét. Ezenkívül a súlyos betegség végére pontot tevő halál a Szentírásban gyakran az örök kárhozat jelképeként szerepel.
