Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 3. szám - Alszeghy Zoltán: Üdvösség a betegségben

biokémiai folyamatokba, és ezért módosulnak a betegségben. Elég egy magas lázzal járó meghűlés, és máris képtelen vagyok gondolataimat koncentrálni, nem tudok követni egy levezetést, hidegen hagynak olyan indokok, amik egészséges állapotban fellelkesítettek, és ingerült intenzitással reagálok olyan jelenségekre, amiket rendesen észre se veszek.

Egy hosszú lejáratú súlyos betegség a környezetemmel való viszonyomat is megváltoztatja. Sajátos módon rászorulok mások segítségére, se erőm, se kedvem nincs arra, hogy mások bajával törődjek. Teherré válók azok számára, akik körülöttem élnek, akkor is, ha azt ők maguknak se akarják bevallani. Erősen felcsigázott igényeim elégtelennek találják azt, amit a többiek tesznek értem, akármilyen önfeláldozóan és szakképzetten ápolnak. Mind a két fél sértettnek érzi magát, a legerősebb közösségi kapcsolatok is csikorogni kezdenek.

Az egész ember válsága az Istennel való viszonyt se hagyja érintetlenül. Egészséges korunkban szívesen biztatjuk magunkat, hogy majd a betegség idején kiengesztelődünk Istennel, de a megtérés olyan változás, ami minden tehetségünk intenzív tevékenységét követeli meg. Ám a betegnek ritkán van annyi energiája, hogy képes legyen magának új életcélt, új életformát választani. Sőt, nem egyszer még a hitükből élő emberek is elernyednek az istenkeresésben. Senki se tud egyszerre különböző kérdéseknek egyforma fontosságot tulajdonítani. A beteg minden erejét arra fordítja, hogy életben maradjon és meggyógyuljon és ha tudja is, hogy az üdvösség fontosabb dolog mint minden más jó, mégis távoli, kevésbé sürgős értéknek látja. így a betegség nemcsak a testi és a szellemi életnek, hanem a természetfeletti lelki életnek is válsága. Ez annál inkább igaz, mert Isten kinyilatkoztatta, hogy nemcsak „a vér és test ellen" (az ideigvaló javakat abszolutizáló természetes hajlamaink ellen) kell küzdenünk, hanem a gonosz szellemek ellen is (Ef 6,12). A trentói zsinat éppen a betegek kenetével kapcsolatban felhívja a figyelmünket arra, hogy a sátán, aki minden alkalmat fölhasznál arra, hogy akadályozza üdvösségünket, akkor feszíti meg leghevesebben minden erejét, mikor a földi élet vége közeleg, különösen ilyenkor igyekszik az isteni irgalomba vetett reménységünket megingatni.

De ez csak az egyik oldala a valóságnak. A „válság" nemcsak veszedelmet jelent, hanem kedvező megoldás lehetőségét is nyitva hagyja. A beteg meggyógyulhat, sőt egészsége szívó- sabbá válhat mint azelőtt volt, immunizálódhat új fertőzések ellen. A betegséggel való viasko- dás alkalom lehet arra, hogy az erkölcsi személyiség megszilárduljon. Mint minden megpróbáltatás, minden kísértés, a betegség belső krízise is szorosabban egyesítheti a győzelmes lelket az Istennel. A Gondviselés éppen azért helyezi életutunkra a próbát, hogy a szenvedésben megdicsőítse a választottakat (vö. Zsid 2,10). „Igaz, most minden fenyítés inkább szomorúságot okoz, mint örömöt szerez, később azonban a megigazulás békés gyümölcsét termi annak, aki elviseli" (Zsid 12,11). Isten nem hagyja magára azt, akit próbára tesz. Hűséges az Isten, erőnkön fölül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy állapotunkat elviseljük (vö. 1Kor 10,13). A beteg néha úgy érzi, mintha az Isten elhagyta volna, de maga ez a kétségbeeséssel határos lehangoltság is eszköze az üdvösségnek: Istennek az a szándéka, hogy kiragadjon bennünket felszínes, megosztott, megalkudó életformánkból, és szinte rákényszerit, hogy a kegyelem erejéből, Isten ígéreteiben bízva, őszintén és egészen a hitre építsük életünket. Azért akármilyen is lesz a betegség klinikai lefolyása, mindig elmondhatjuk, amit Krisztus Urunk Lázár esetében mondott: „Ennek a betegségnek nem a halál a célja, hanem az Isten dicsősége, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia" (Jn 11,3).

Orvostani szempontból az elöregedés nem betegség. De az egész emberi személy szempontjából az öregségre ráillik mindaz, amit a betegségről mondottunk. Az idős ember testben-lélek- ben alkalmatlanná válik bizonyos feladatok végzésére; megváltozik életritmusa, életstílusa; a közösség peremére sodródik. Ez a változás kísértés arra, hogy a magát fenyegetettnek érző öregedő ember elsáncolja magát önző érdekeinek védelmében. A megértő, megnyugvó, kitartó, de nem makacs, az örök élet reményétől megaranyozott öregkor az emberi érettség teljességét tételezi föl, és azért az öregedés mintegy kihívás ennek az érettségnek a kialakítására. A hit erőterében elfogadott öregedés olyan emberi nagyság jele, mint Kolumbus Kristóf vállalkozása, mikor hajóit kivezette az otthonos kikötőkből az Óceán párájában rejtőző Újvilág felé. Azért az öregség is válság, melynek gondviselésszerű célja az üdvösség felé való kitárulás.

Ez a válság az, amelyben a szent kenet segítséget ad. A II. Vatikáni zsinat megjegyezte, hogy helyesebb ezt a szentséget nem „utolsó kenetnek", hanem a „betegek kenetének" nevezni, mert nem csak a haldoklóknak van szánva, hanem helyes dolog föladni legalább akkor, mikor az életveszély kezd kibontakozni (Sacrosanctum Concilium, 73. sz.). A szentség új rítusának magyarázata („Ordo unctionis infirmorum eorumque pastoralis cura", Vatikánváros, 1973) még világosabban kidomborítja, hogy a kenet nem a keresztény halálnak, hanem a betegség és az öregkor keresztény megélésének a szentsége.

179