Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Diószegi László: A gyóntató felelőssége
— Ha valamelyik közösségben nem gyónnak, nem szeretnek gyónni, az csak a káros tömeghatás következménye, és nem inkább a „tömegáruk" módjára gyóntató pap bűne? — Lehet talán az is, hogy nem a hivek értékelik le a gyónást, hanem a papok, nem a gyónás a riasztó, hanem a gyóntató? — Ha a fiataljaink körében a gyónásról negativ vélemény alakul ki, vajon azt csupán a szekularizált ateista világ rovására lehet irni és nem inkább az elvilágiasult, saját gyónásaikat elhanyagoló, kiszáradt lelkű gyóntatok rovására? Furcsa kérdések. De föl kell tennem még akkor is, ha tudom, hogy a szentségek kegyelmi hatása nem a pap személyi állapotától függ, hanem a szentséget felvevő hozzáállásától, lel- kületétől. Hiszen a gyógyitó Jézus sem a maga teljesítményét méltatta csodáiban, hanem azt mondta: „Látod, hited megmentett téged, menj, de többet ne vétkezzél." Megteszünk-e mindent, hogy a hitnek ehhez az elevenségéhez segítsük hozzá a gyónóinkat? Nagyon igaznak érzem dr. Tomka Ferenc megállapítását, amit a Gyakorlati Teológia I. c. jegyzet 198. oldalán ír: „A gyermekek sablongyóntatása, illetve az ideálokat hétről hétre vagy hónapról hónapra kitűző lelkivezetés hiánya a legjobb eszköz arra, hogy kiölje belőlünk a vallásos lelkesedést, továbbá, hogy előkészítse őket arra, hogy a prepubertás korában abbahagyják a gyónást" Hiszen, aki csak egy kicsit is nyitott szemmel jár körül az országban, annak látnia kell, hogy „a templomjárók, a gyónók létszámának csökkenésével párhuzamosan, úgy tűnik, jelentősen nő a mélyebb lelkiéletre törekvők aránya. Es éppen az ő részükről hangzik el ismételten a panasz — amelyre Püspöki Karunk is utalt körlevelében —, hogy számos lelkipásztor szinte türelmetlenül küld el sokakat a gyóntatószékből mondván: ,Ha nincs súlyos bűne, akkor miért jön gyónni?' — Pedig a lelkipásztornak természetszerű feladata a lelkek vezetése." (Tomka, 197. o.) — „Ne feledjük, hogy a gyónások körüli krízis részben a gyóntatok felelőssége is. A mai ember nemcsak a bűntől való megszabadulás könnyű lehetőségét várja a gyónástól, de a személyes jellegű gyónás keretében tudatos lelkivezetést is igényel. Ez a tény pedig a gyóntatótói is megkívánja, hogy tudatos lelkiéletet éljen, és teológiailag képezze magát. A gyónók ma nem egyszer joggal panaszkodnak, hogy .nincs emberük', hiányoznak a lelkiatyák, akik türelemmel, atyai szeretettel és felkészültséggel állnak a hívek mellé, hogy őket az isteni Orvos megbízásából felemeljék." (Püspökkari Körlevél a bűnbocsánatról, 8. p.) Alighanem az előbb feltett kérdésekre itt kell keresni a választ. Nem csodálkoznék, ha már megjelent volna valahol egy ilyen apróhirdetés: „Jó gyóntatót keresünk, teljesen mindegy, hogy milyen színű a haja, és milyen színű a ruhája; nem az a fontos, hogy jó módszerei van- nak-e, hanem, hogy ő jó-e. A választ a kiadóba kérjük .kölcsönös bizalom’ jeligére." Valakiről tudok, aki meg se várta, hogy a „gyónó" zavartan és szégyenkezve bekopogjon hozzá, hanem „már messziről meglátta őt, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta" (Lk 25.20). — Eléje sietett . . . Honnan tudta, hogy jön? Honnan ismerte föl? — Honnan ismerhetem fel én, hogy kinek kellene eléje sietnem? Aki a fiát hazaváró atya szerete- tével ül le minden gyóntatáshoz, minden beszélgetéshez, annak nem kell sokat meresztgetni a szemét, az már messziről meglátja. Es biztos nem fog egyedül unatkozni, mert őt is már mesz- sziről megismerik a hazafelé tartók. — Egyik fiatal mondta, aki hosszú keresgélés után talált egy lelkiismeretes gyóntatót: Azért olyan nehéz ilyet találni, mert aki igazán lelki ember és jó gyóntató, annál mindig annyian vannak, hogy nem lehet hozzá bejutni, aki meg nagyon „ráér", azt az említettek hiányában nem keresik. Nyilvánvaló, a rendszeres benső életre való igényt nem lehet a misék alatti 2—3 perces sorba-gyóntatásokkal sem felébreszteni, sem elmélyíteni. Meg kell találni minden gyónónál személyre szabottan a miliőt, amely hozzásegíti, hogy eleven, valóságos, személyes találkozásként élhesse meg Jézussal gyónását! „Amikor olyan atmoszférát alakítunk ki, mely megengedi, hogy az emberek, betegek, gyónó, diák, beosztott valóban személyként létezzenek, nem valami véletlen esemény részesei vagyunk . . . Így válhatunk egymás számára terapeutává, a beszélgetés vagy a gyóntatás pedig segítő, gyógyító kapcsolattá, keresztény küldetésünknek megfelelően" (Új Ember 1985. máj. 5. Szabó János: Pszichiáter vagy gyóntató?). — Mindent meg kell kísérelni tartalmilag is és formailag is, hogy fel tudjuk oldani a gyónókban jelentkező szorongást, félelmet, és egyben elősegítsük az áhítatot, az Atyával való szeretetteljes Kommu- nió élményét, melyben a bűnbánat őszintesége és a szabadulás öröme emeli föl a gyónót. Menjünk elébe az együttimádkozás, emberi együttérzés és a nyugodt, békességre segítő körülmények megteremtésével. Nagy odafigyeléssel és rugalmasan próbáljunk mindenkivel konkrét gyakorlatot kialakítani. Annak, aki a személytelenségtől riad vissza, adjunk lehetőséget a beszélgető gyónásra, asztal mellett ülve, vagy térdelve, ahogy kívánja. Van, aki épp a névtelenséget keresi; ennek tegyük lehetővé, hogy a gyóntatószék rejtettségében megőrizhesse inkognitóját. Jó lenne egyre inkább felébreszteni az igényt, hogy a gyónó ne akarjon minél előbb túlesni a gyónás kötelezettségén, hogy megoszthassa mindazt, amit magában hord, és ilyen módon essék szó a továbblépésről. 175
