Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 3. szám - Diószegi László: A gyóntató felelőssége

— Ha valamelyik közösségben nem gyónnak, nem szeretnek gyónni, az csak a káros tömeg­hatás következménye, és nem inkább a „tömegáruk" módjára gyóntató pap bűne? — Lehet talán az is, hogy nem a hivek értékelik le a gyónást, hanem a papok, nem a gyónás a riasztó, hanem a gyóntató? — Ha a fiataljaink körében a gyónásról negativ vélemény alakul ki, vajon azt csupán a szeku­larizált ateista világ rovására lehet irni és nem inkább az elvilágiasult, saját gyónásaikat elha­nyagoló, kiszáradt lelkű gyóntatok rovására? Furcsa kérdések. De föl kell tennem még akkor is, ha tudom, hogy a szentségek kegyelmi hatása nem a pap személyi állapotától függ, hanem a szentséget felvevő hozzáállásától, lel- kületétől. Hiszen a gyógyitó Jézus sem a maga teljesítményét méltatta csodáiban, hanem azt mondta: „Látod, hited megmentett téged, menj, de többet ne vétkezzél." Megteszünk-e min­dent, hogy a hitnek ehhez az elevenségéhez segítsük hozzá a gyónóinkat? Nagyon igaznak ér­zem dr. Tomka Ferenc megállapítását, amit a Gyakorlati Teológia I. c. jegyzet 198. oldalán ír: „A gyermekek sablongyóntatása, illetve az ideálokat hétről hétre vagy hónapról hónapra ki­tűző lelkivezetés hiánya a legjobb eszköz arra, hogy kiölje belőlünk a vallásos lelkesedést, to­vábbá, hogy előkészítse őket arra, hogy a prepubertás korában abbahagyják a gyónást" Hi­szen, aki csak egy kicsit is nyitott szemmel jár körül az országban, annak látnia kell, hogy „a templomjárók, a gyónók létszámának csökkenésével párhuzamosan, úgy tűnik, jelentősen nő a mélyebb lelkiéletre törekvők aránya. Es éppen az ő részükről hangzik el ismételten a pa­nasz — amelyre Püspöki Karunk is utalt körlevelében —, hogy számos lelkipásztor szinte türel­metlenül küld el sokakat a gyóntatószékből mondván: ,Ha nincs súlyos bűne, akkor miért jön gyónni?' — Pedig a lelkipásztornak természetszerű feladata a lelkek vezetése." (Tomka, 197. o.) — „Ne feledjük, hogy a gyónások körüli krízis részben a gyóntatok felelőssége is. A mai ember nemcsak a bűntől való megszabadulás könnyű lehetőségét várja a gyónástól, de a sze­mélyes jellegű gyónás keretében tudatos lelkivezetést is igényel. Ez a tény pedig a gyóntató­tói is megkívánja, hogy tudatos lelkiéletet éljen, és teológiailag képezze magát. A gyónók ma nem egyszer joggal panaszkodnak, hogy .nincs emberük', hiányoznak a lelkiatyák, akik türe­lemmel, atyai szeretettel és felkészültséggel állnak a hívek mellé, hogy őket az isteni Orvos megbízásából felemeljék." (Püspökkari Körlevél a bűnbocsánatról, 8. p.) Alighanem az előbb feltett kérdésekre itt kell keresni a választ. Nem csodálkoznék, ha már megjelent volna valahol egy ilyen apróhirdetés: „Jó gyóntatót keresünk, teljesen mindegy, hogy milyen színű a haja, és milyen színű a ruhája; nem az a fontos, hogy jó módszerei van- nak-e, hanem, hogy ő jó-e. A választ a kiadóba kérjük .kölcsönös bizalom’ jeligére." Valaki­ről tudok, aki meg se várta, hogy a „gyónó" zavartan és szégyenkezve bekopogjon hozzá, hanem „már messziről meglátta őt, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta" (Lk 25.20). — Eléje sietett . . . Honnan tudta, hogy jön? Honnan ismerte föl? — Honnan ismerhetem fel én, hogy kinek kellene eléje sietnem? Aki a fiát hazaváró atya szerete- tével ül le minden gyóntatáshoz, minden beszélgetéshez, annak nem kell sokat meresztgetni a szemét, az már messziről meglátja. Es biztos nem fog egyedül unatkozni, mert őt is már mesz- sziről megismerik a hazafelé tartók. — Egyik fiatal mondta, aki hosszú keresgélés után talált egy lelkiismeretes gyóntatót: Azért olyan nehéz ilyet találni, mert aki igazán lelki ember és jó gyóntató, annál mindig annyian vannak, hogy nem lehet hozzá bejutni, aki meg nagyon „rá­ér", azt az említettek hiányában nem keresik. Nyilvánvaló, a rendszeres benső életre való igényt nem lehet a misék alatti 2—3 perces sorba-gyóntatásokkal sem felébreszteni, sem elmélyíteni. Meg kell találni minden gyónónál személyre szabottan a miliőt, amely hozzásegíti, hogy eleven, valóságos, személyes találkozás­ként élhesse meg Jézussal gyónását! „Amikor olyan atmoszférát alakítunk ki, mely megengedi, hogy az emberek, betegek, gyónó, diák, beosztott valóban személyként létezzenek, nem va­lami véletlen esemény részesei vagyunk . . . Így válhatunk egymás számára terapeutává, a be­szélgetés vagy a gyóntatás pedig segítő, gyógyító kapcsolattá, keresztény küldetésünknek megfelelően" (Új Ember 1985. máj. 5. Szabó János: Pszichiáter vagy gyóntató?). — Mindent meg kell kísérelni tartalmilag is és formailag is, hogy fel tudjuk oldani a gyónókban jelentkező szorongást, félelmet, és egyben elősegítsük az áhítatot, az Atyával való szeretetteljes Kommu- nió élményét, melyben a bűnbánat őszintesége és a szabadulás öröme emeli föl a gyónót. Menjünk elébe az együttimádkozás, emberi együttérzés és a nyugodt, békességre segítő kö­rülmények megteremtésével. Nagy odafigyeléssel és rugalmasan próbáljunk mindenkivel konkrét gyakorlatot kialakítani. Annak, aki a személytelenségtől riad vissza, adjunk lehetőséget a beszélgető gyónásra, asz­tal mellett ülve, vagy térdelve, ahogy kívánja. Van, aki épp a névtelenséget keresi; ennek te­gyük lehetővé, hogy a gyóntatószék rejtettségében megőrizhesse inkognitóját. Jó lenne egyre inkább felébreszteni az igényt, hogy a gyónó ne akarjon minél előbb túlesni a gyónás köte­lezettségén, hogy megoszthassa mindazt, amit magában hord, és ilyen módon essék szó a to­vábblépésről. 175

Next

/
Oldalképek
Tartalom