Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Horváth Lóránt: Gyógyító föloldozás
auftrag der Seelsorge, in: Diakonia 1982. 2. sz.). Testi és lelki egészség ugyanis szoros kapcsolatban áll egymással. Egy felmérés szerint az orvosok rendelőiben a betegek 30—40 százaléka olyan panaszokkal jelentkezik, amelyeknek oka nem a szervezetben, hanem inkább a beteg privát életében, családi körülményeiben, esetleg munkahelyi konfliktusaiban található. A gyógyszerek mindenhatóságába vetett hit már szertefoszlott. A mai orvosnak pszichiáternek is kellene lennie, aki helyes önismerethez, helyzetének, képességeinek reális felismeréséhez tudná segíteni „betegét", maga oldhatná meg problémáit, és ezáltal megszűnnének egyéb panaszai is. De kit készítettek fel erre a feladatra, kinek van erre ideje? — kérdezik a túlterhelt orvosok. Azt tartom, hogy a papnak kell, hogy ideje legyen és amennyire tőle telik képessége is arra, hogy a hozzáfordulókat gyónásban és azon kívül is minden tekintetben, testileg-lelkileg segítse. Ha igazán segíteni akar gyónóján, ne elégedjék meg pusztán a bűnök meghallgatásával, általánosságokban kimerülő intelmekkel, hanem okosan, tapintatosan beszélgessen el vele élete körülményeiről, problémáiról is. Engedje, hogy kibeszélje esetleg kipanaszkodja magát, mert ez megkönnyebbülést jelenthet számára. Az első keresztényeket „terapeutáknak”, gyógyítóknak nevezték. Nem azért mintha orvosi tudománnyal rendelkeztek volna, még a gyógyítás karizmája miatt sem, hanem mert úgy bántak beteg testvéreikkel, ahogyan Jézustól tanulták: megértőén, együttérzően, segítőkészen (vő. H. Schipperges: Zur Tradition des „Christus-Medicus" im frühen Christentum und in der älteren Heilkunde in: Arzt und Christ 11. 12—20; idézve J. Mayer-Scheu cikkében). A betegek kenete kiszolgáltatásának története valóban azt mutatja, hogy az első időkben a keresztények maguk is megkenték a püspök által megáldott olajjal betegeiket testi-lelki gyógyulásuk érdekében. Az evangéliumokban többször fordul elő, hogy Jézus kezének érintésével gyógyított. Ennek az érintésnek különösen is nagy jelentősége volt a leprásoknál, akik ki voltak zárva a családból, a társadalomból. Jézus ezzel a gesztusával megmutatta, hogy senki sincs kizárva Isten szeretetéből, még a bűnösök sem. A korabeli felfogás pedig úgy vélekedett a vámosokról és egyéb „bűnösökről", hogy a törvényt megtartó embereknek, az „igazaknak" távol kell tartani magukat tőlük. A farizeusok és írástudók megütköztek azon, hogy Jézus szóba állt, sőt együtt étkezett velük: „Lévi házában asztalhoz ült. Sok vámos és bűnös is ott ült együtt Jézussal és tanítványaival az asztalnál" (Mk 2,15). A farizeusok számonkérő szavára jelentette ki: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket" (1,17). De még a bűnös ember is úgy érezte, hogy nem szabad Istenhez közelednie: „A vámos pedig megállt hátul (a templomban) és szemét sem merte fölemelni az égre . . ." (Lk 18,13). A példabeszédet befejező szavak bizonyítják, hogy ez az ember mennyire közelebb állt Istenhez, mint az, aki magát igaznak tartva lenézte embertársát. Igen, Jézus legyőzött minden távolságot, amikor szeretettel, irgalommal lehajolt a bűnöshöz. Nem szembesítette a Törvénnyel sem a törvényszegőt, mint a farizeusok és írástudók tették a házasságtörő nő esetében: „Mester, ezt az asszonyt röviddel ezelőtt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Te mit mondasz?" (Jn 8,4—5). A törvény nem ismer megbocsátást, a bűn a jogos büntetését vonja maga után. Jézus azonban nemcsak a bűnt látja, hanem a bűnöst is, aki félve-remegve áll az őt elítélők körében. Fölszólítása rádöbbenti vádolóit a saját bűneikre, ezért megszégyenülve sompolyognak el, egyik a másik után. Igazában véve Jézus azt is megkérdezhette volna: hol van az, akivel vétkeztél, az talán nem bűnös és nem büntetésreméltó?! A korabeli fölfogás ugyanis a férfit e tekintetben fölmentette. Érdemes fölfigyelni arra, hogy amikor Jézus Krisztus megbocsát a bűnösnek, csaknem mindig van figyelmeztető szava az „igazakhoz". Az ember ugyanis hajlamos arra, hogy csak a másik bűnét lássa, a magáét ne. A bűnösökkel való törődést tanítja akkor is, amikor az elveszett és megtalált bárányról mond példabeszédet. Ennek végén hangzik el a kijelentés, amely kell, hogy elgondolkoztasson minket: „Mondom nektek éppen így nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akiknek nincs szükségük megtérésre" (Lk 15,7). Tényleg nincs szükségük az „igazaknak" megtérésre, vagy csak ők nem érzik ennek szükségét? Akkor miért nem tudnak együtt örülni Isten angyalaival embertársuk megtérésén?! A Hegyi Beszédben ezért inti Jézus tanítványait: „Ha igazságtok nem múlja fölül az írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába" (Mt 5,20). Isten országa, vagyis uralma nem a hatalomban, a büntetésben nyilvánul meg, hanem irgalmas jóságában. Megbocsátására minden ember rászorul, bűnös és „igaz" egyaránt. A megbocsátás, a visszafogadás örömét nem tudta magáévá tenni a tékozló fiú bátyja, a „jó fiú" sem. Nem tudott, vagy inkább nem akart részt venni atyja örömében. A bűnbocsánat szentsége új szertartásában a gyónó és a gyóntató a föloldozás után együtt adnak hálát és ünneplik Isten irgalmas szeretetét: „Magasztaljuk Istent, mert jóságos hozzánk — mert örökké szeret minket!" Az Ordo előírja, hogy a pap testvéri szeretettel fogadja a megtérőt, szívélyesen köszöntse és Isten iránti bizalomra buzdítsa (16. p.). Ez a fogadtatás a gyóntató iránti bizalmat is elősegíti, a gyónó számára megkönnyíti a bűnvallomást, mert 172
