Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Orosz László - Vértesaljai László: Elvárás és valóság a gyónási gyakorlatban
ez a saját tartású, önmegvalósításra törekvés a társadalomban polarizálja őt: vagy az eleve, gondolkodás nélküli „igen" tábora felé sodorja — és gyakorlatilag velük azonosítja — vagy pedig egy nem kívánt kontesztáló tábor felé tereli. Egyik szélső megoldást sem érezvén magáénak, középütt szeretne maradni, „bizonyos hajlékonyság" árán. Ezt a hajlékonyságot megint csak a szó modulálása árán reméli elérni. Lelkiismeretének belső fóruma azonban ezt a megoldást nem hagyja jóvá, ebből tehát feszültség adódik: egyfelől erkölcsileg, lelkileg érzi, tudja az elvárást, másfelől nem lát saját maga számára reális kiutat; ezért nem tudja képviselni az igényes elvárást, de ugyanakkor nem is szakit vele gyökeresen. Az ilyen kétértékű helyzet alanya tulajdonképpen örökös magyarázkodásra kényszerül, mindkét irányban — saját önigazolása érdekében. Épp itt rejlik a kapcsolódási pont témánkhoz. Saját maga devalválja, értékteleníti el a szót, joggal tart tehát tőle azon a fórumon, amelyen épp önmaga elveihez való hűtlenségét kéri számon saját lelkiismerete. E kettős elemzés során eljutottunk oda, hogy megállapíthassuk: a keresztényt szociális és egyházi léte végső soron egyaránt bizalmatlanná teszi a kimondott és kimondandó szóval szemben is. Vajon az Így „lejáratott szavak" képviselhetik-e az egyént bűnvallomásában? A szó és a jelkép iránti fogékonyság Az egyház szentségeiben él, ezek által valósítja meg önmagát, lesz azzá, amivé Jézus rendelte: kegyelmi közösséggé. A valósulás, levés, aktusán túl az egyház szentségeiben jelszerűen is megmutatkozik. Ez a szakraméntális jelszerűség szimbólumokon keresztül fejeződik ki. Sajnos, bizonyításra sem szorul az a ténymegállapítás, hogy az emberi élet jelenségeinek szimbólumait egyre kevésbé „fogja”, érzi a mai ember. Vonatkozik ez a szentségi szimbólumokra is. „A szimbólum elgondolkodtat" — mondja Paul Ricoeur, hiszen az egy olyan nyilvános jel, vagy gesztus, amely sűrített, tömény módon bizonyos szándékosságot, célra irányultságot jelent. A szimbólum értésének alapja egészen antropológiai; a szimbólum jelével lehetőség nyílik az ember önértelmezésére. Különösen a „határhelyzetekben” érthető ez, amikor is saját történeti léte átmeneti szakaszához érkezik: születés, sorsforduló, halál, bűn ... A szimbólum ezeken a határhelyzeteken akar segíteni, pontosabban e koncentrált szituációban jelentkezik, mint egy lehetetlen állapotból való kilépés kifejezése, megmagyarázása, értelmezése, végül pedig mint az attól való megszabadítás. A szimbólumnak ez az antropológiai szempontja az egyház dimenzióiba illeszkedik és ezáltal nyer történeti kapcsolódási pontot a Jézus személyét elérő kezdeti találkozással. A szimbólum tehát csak időbeli, történeti keretében él és igy fejezi ki, értelmezi és eszközli a Jézussal való üdvhozó találkozást. — E találkozás valóságos: Jézus személye és üdvözítő, szabadító kegyelme jelenvalóvá lesz, ám e jelenlét szentségileg, jelszerűen közvetített. A gyónás esetében ez a közvetítő közeg maga az emberi szó. Vajon van-e akkora ereje, hogy létrehozhassa a gyónóban a megtértség, a bűntől szabadított ember felszabadult, örömteli érzését? — A gyónónak természetszerűleg ezzel az elvárással kellene tekintenie e találkozás elé. Személyes találkozást Ígérnek neki, — ami párbeszédben valósul meg úgy, ahogy azt Jézus megbocsátásai az evangélium lapjain mindig is jellemzik. A szó azonban alul marad a szándékkal szemben. A bűnök puszta felsorolása egyáltalán nem jelzi azt az egzisztenciális helyzetet, amibe a gyónó került, s amiből menekülni szeretne. Nem meri ezért rábizni magát a szóra, hogy az jelenítse meg, képviselje az egész embert. Ilyen esetben a gyónó érzi, hogy vallomása elmaradt mind a hivatalosan, mind a személyesen elvárt mélységtől. Nem tud hidat verni a megbocsátást sejtető túlsó part és saját problematikája között. A szentség így egyre inkább formalitássá válik számára, ezért végül abbahagyja, mert ezt érzi becsületesnek. Tehát a gyónástól való távolmaradásnak sok esetben nem restség, közömbösség az oka, hanem a szó közvetítette személyes találkozás hiányának megtapasztalása. Alátámasztják ezt a következtetést saját lelkipásztori tapasztalataim. Cyóntatói gyakorlatomban kb. az esetek 10—20 százalékában éreztem azt, hogy a gyónó tényleg megszabadult, eloldódott lelki terhétől. Hálás, örömteli megnyilatkozások jelezték belső lelki élményét. Ezen esetek mindegyikében a gyónóval hosszasabban, mintegy 4—8 percen át beszélgettem, de főként ók maguk szóltak. A bűnvallomások első, nehezebben induló részét ilyenkor egyre növekvő mértékű Istenre hagyatkozás követte. Sok volt a mondanivaló és kevés volt hozzá a szó, meg az idő. Mégis, a kimondott szavak, amennyiben hittel, bizalommal, odaadottsággal hangzottak el, saját konkrét jelentéstartalmukon, a bűn „matériáján" túl, magát a bűnvallomást tevő személyt testesítették meg. Ahogy Isten megváltást, megszabadítást hozó erejét „szókimondva" várták, úgy maguk is, előzetesen szóba foglaltan nyújtották át saját magukat. Az emberi nyelvről tudjuk, hogy nem képviseli teljesen a beszélő személyt, ugyanakkor többet is mond róla a tervezettnél. A nyelv leleplezi a beszélőt. Aki a vallomástétel során meri 154
